1. Kezdet

Győr –megyei jogú város– hetedik kerületének, Kisbácsának története mintegy száz évvel ezelőtt, az 1900-as évek elején kezdődött.

A belvárostól északra -Révfalu és Pataháza mögött- elhelyezkedő földterület Horváth-SZITÁS József tulajdona volt. A Megyei Levéltárnak a „Határjelek, határvonalak elhelyezkedéséről „ 1901-ből származó dokumentációja szerint:

„Szántóföldek közötti mesgyén felfelé, egy kopott árkot Bácsához hagyva, Vámos felől a győri Székeskáptalan Sáráspusztai szántóföldje, Bácsa felől Horváth-Szitás József szántóföldje között. Ezen határhalomnál végződik Bácsa, Révfalu, Pataháza. „

Egy 1903. évi Birtokrészleti jegyzőkönyv tanúsítja, hogy a Szitás családnak szántója, szőlője, legelője, sőt lakóház, udvar, gazdasági épület, kert tulajdonai

voltak.

Tulajdonosok nevei a hivatkozott Birtokrészleti jegyzőkönyvből:

Horváth-Szitás Józsefné szül.: Tóth Zsófia

Szitás György és örökösei

Szitás Benedek

Feltehetőleg róluk kapta a település első neveit:

SZITÁS – MAJOR, SZITÁS – TELEK

Ezt módosította a népnyelv –homokdombos felszíne miatt-

SZITÁSDOMB névre.

A Szitás-családon kívül -a Birtokrészleti jegyzőkönyv tanúsága szerint- ezen a területen még vagy hat családnak volt háza, kertje, szántója, szőlője, sőt futóhomokot is említ földtulajdonként. Ebből következik, hogy a századelőn szórványban lakták már ezt a területet.

A futóhomokot akácerdőkkel kötötték, szőlőültetvényekkel hasznosították, szederfák és két szép fenyves tette változatossá a sárga homokkal borított dombvidéket. Az egyik fenyőerdő Nagybácsa előtt, a mai Gát utca helyén zöldellt. Ezt a fenyvest kettészelte az országút. A fák alatt kora ősszel illatos vargánya gombák kínálták magukat.

A másik fenyőerdő a Sárási út végén csalogatta magához a népes madársereget.

A területet kelet felől –a Mosoni-Duna árterületében lévő- szent Vid rét határolta, amelyet a népnyelv „Szenvéd” rétnek keresztelt át. Nyugat felől Szitásdombot lezárta, illetve Sárás-pusztától elválasztotta egy széles mocsaras, nádas terület, amelynek közepén kis ér csordogált. Ez volt itteni tájnéven a „Bávány”. Nevét ma is őrzi a Bálványos utca. A mocsár növény- és állatvilága igen gazdag volt. A sás- és nádrengetegben feltűnt egy-egy fűzbokor. Kora tavasszal gólyahír, pitypang, százszorszép borította a nádas széli pázsitot. (Ezen a vidéken a pitypangot „öregapám lámpásának”, a százszorszépet meg „gombvirágnak” ismerték). Később, a nyár derekán virultak a sárga, meg a kék virágú vízililiomok. A zsombékosban fészkeltek a fácánok, foglyok. Jellegzetes vízimadara volt a lápnak a bölömbika. Bömbölő hangja messzire elhallatszott. A gólyák is sűrűn látogatták ezt a vidéket kedvenc táplálékuk a békák, apróhalak miatt. A kecskebékák esténként majd „eladták” a környéket hangos kuruttyolásukkal. A nádas közepén csordogáló kis érben nemcsak az apróhalak, de a csíkbogár, csibor is otthonra talált. Itt költöttek a vadkacsák is. Ha hűvösebbre fordult az idő, hangos szóval húztak át a homokdombok felett a Duna-parti füzesekbe.

A mocsárnak a Szitásdomb felöli oldalán húzódott egy széles, homokos domboldal, melyet foltokban akácerdő borított.

Ez a terület még Sárás-pusztához tartozó egyházi birtok volt, amelyet később szőlővel, gyümölcsfákkal ültettek be. A domb tetejét -őshonos növényzet- árvalányhaj borította. Gyönyörű látványt nyújtott a szőkén hullámzó árvalányhaj-tenger, amely sok éven át koronázta Szitásdomb „tetejét”.

2. Az első családok, házak, utcák

Az 1910-es évek elején elkezdődött a földek felvásárlása. A Megyei levéltárban kutatva, a század eleji tulajdonosi lapokból megállapítható, hogy Struhár Ágoston és Szemeliker András 1911-ben vásároltak itt földeket. Struhárék telke a mai Sárási út- Csalogány utcák között, a Szitásdomb utca felőli legszélső földtulajdon volt. A ház a Sárási útra nézett. A Szemeliker-birtok a Csalogány- és Benedek Elek utcák között húzódott.

A Kultúrház utca nagy része a Kovács család tulajdonában volt, melyet négy testvér örökölt.

A Boglárka utca páratlan oldalát -az országúttól a Sövény utcáig- gyalogszőlő ültetvény gazdagította, melyet Nagy Gábor és családja gondozott. Az út másik oldalán Andáék szép gyümölcsfái sorakoztak. A Szabadság utca mögött már nem volt megművelt földterület. A homokbuckákkal tarkított rét kiemelkedő pontja volt a kecskés domb. A rétet kedves, őshonos virág, vadszegfű borította fehér szőnyegként. A kecskés domb nevét az ott legelésző kecskenyájról kapta. Kecskepásztorra nem volt szükség, mert az állatokat cölöpökhöz rögzített hosszú kötélen legeltették. Sokgyerekes családok tartották ezeket az igénytelen négylábúakat, a „szegény ember tehenét”.

1912-ben dr. Kaszás Jenő ügyvéd árverés utján megvásárolta a Szitás-birtok jelentős részét.

Anzenberger Henrik és neje ugyancsak 1912. áprilisában kötött „adás-vevési” szerződéssel vette meg Szitásdomb egyik legmagasabban fekvő telkét a mai Sárási út és Csalogány utcák között. Kis házukat a telek közepére, annak legmagasabb pontjára építették. Hat gyermeket neveltek, a házat később Aladár fiúk lakta családjával.

Horváth Kálmán ácsmester -országút melletti- nádfedeles házában vegyeskereskedést nyitott.

A legelső házsor -amelynek már utca jellege volt- a mai Sárási út. Az első épület a fenyves mellett Struháréké, utána Heszegék háza következett. Mellette Klebszátelék első tömésfalu, nádfedeles háza állt. Később, a telek másik végébe -a Csalogány utca felől- szép tágas téglaházat építettek, vendéglővel és szatócs bolttal. Azután Kiss Béláék, majd Kiss Sándorék házai sorakoztak, végül a sarkon Bucheggerék kicsi háza lapult a domb aljában. A Csalogány utcában -talán az első- csinos házat Podgorsak Alajos kovácsmester építette. Származását tekintve osztrák volt, Graz-i születésű. Erdélyből –Aradról- hozott magának feleséget.

Házuk -utcára néző- egyik sarkáról boltajtó nyílott. A kis boltból -amit Podgorsak néni vezetett- friss kenyér, péksütemény illata csalogatta az arra járókat.

A házaspár nehéz, küzdelmes élete során öt gyermeket nevelt. Szeretetben, békességben megérhették aranylakodalmukat. Hintó vitte őket a belvárosi Karmelita templomba, ott esküdtek -ötven év után- ismét örök hűséget egymásnak.

Az 1920-as években már három utcával büszkélkedhetett Szitásdomb; folyamatosan beépült a mai Kultúrház- és Csalogány utca (alsó-, felső utcaként emlegették őket).

A település közigazgatásilag Bácsához tartozott. Bár hivatalosan „Bácsa-Kültelek” volt az elnevezése, a köznyelv Kisbácsaként ismerte.

A Bácsai út folytatása -a mai Külső Bácsai út- akkoriban „országútként” volt ismert. Ez volt Kisbácsa főutcája, hiszen ez vezetett a településen át Nagybácsára, vagyis ez kötötte össze Győrt a szigetközi falvakkal. A 20-as évektől már itt is folyamatosan épültek a házak. A többi utcával szemben nagy előnye volt a makadám útburkolat. Az országút mindkét oldalát árok szegélyezte. Tavasszal, amikor a folyó megáradt, elöntötte az árteret és a széles szent Vid rét is víz alá került. Ahogyan elkezdődött az apadás, úgy nyomta fel a talajvizet a töltés külső oldalán. Ennek következtében nemcsak az országút melletti házak kertjeit öntötte el a talajvíz, de néha még az árokból is kibuggyant és átfolyt az országúton.

Az út mindkét oldalát szederfák szegélyezték, melyeket sajnos a 40-es években ki kellett vágni, mert az amerikai szövőlepke a fák lombkoronáját teljesen elpusztította.

Az országút melletti első téglaépület Fuchs kereskedő háza volt. Fuchs Sándor és felesége vegyeskereskedést üzemeltetett. Csendes, halk szavú emberek voltak. Házuk egy részét később bérbe adták Tuttin Hillár Pál borbély mesternek, aki Erdélyből származott és szitásdombi lányt vett feleségül. A ház udvari lakásában éltek és nevelték lányaikat. Közülük a legidősebb -Manci- édesapja nyomdokaiba lépett és a női fodrász szakmát választotta. Sok éven át volt Kisbácsa egyetlen női fodrásza. Tuttin mester borbély üzlete nagy forgalmat bonyolított, a település apraja-nagyja hozzá járt szépítkezni. A férfiak szívesen üldögéltek -sorukra várva- Pali bácsi üzletében. Megtárgyalták a napi eseményeket, friss információkat gyűjtöttek, melyekkel a mester szívesen szolgált.

A következő épület Pusztai Imre hentes és mészáros háza volt. A család Révfaluból települt Kisbácsára és 1926-tól hentesüzletet nyitott, melyet később fia üzemeltetett. Pusztaiék mellett Buga Jánosné vegyeskereskedése,

majd Horváth Kálmán nádfedeles háza következett, amelyben vendéglő, szatócs bolt, a belső udvarban pedig pékség üzemelt.

A sütödét később átadta vejének Patay Ferencnek, aki ugyancsak Révfaluból nősült ide Kisbácsára. Patayék kemencéjében nemcsak az általuk dagasztott pékáru sült, de a település asszonyai is ide hordták a házaknál dagasztott kenyeret.

A Kultúrház utcában is volt egy 1922-ben alapított hentes üzlet, amely Józsa Flórián tulajdona volt.

Ugyancsak a Kultúrház utca sarkán állt -homlokzatával az országútra nézett- Tóth István cipészmester háza, melyben ún. „suszteráj” üzemelt. Nemcsak lábbeli javítással foglalkozott a mester és segédei, de új cipőket, csizmákat is készítettek. Polcokon sorakoztak az újonnan készült férfi-, női- és gyermekcipők katonás rendben, magas vízszintes rudakon meg párosával a fényesre glancolt „rámás” csizmák. Tóth István a település közügyeit és az ifjúságot pártoló, közéleti ember volt. Személyével a későbbiekben is foglalkozik a Krónika.

3. Közösségi élet

Az első honfoglaló családok gyermekei ahogy cseperedtek, úgy indult meg a közösségi élet a fiatalság körében Kisbácsa-Szitásdombon. A legelső futballpályát a mai Csalogány utcában alakították ki. A „lelátó” az Anzenberger-telek domboldala volt. Ide jártak futballozni a révfalui, pataházi fiúk is. Rövid időn belül világossá vált, hogy nemcsak a foci szeretete vonzotta a fiúkat, de a csinos szitásdombi lányok is. Barátságok, szerelmek szövődtek. (A pataházi Pintér fiúk például, mind a négyen ide házasodtak; hárman szitásdombi lányt vettek feleségül, a negyedik Nagybácsára nősült).

Megalakult a Kisbácsai Műkedvelő Ifjúság. Kultúrház akkor még nem volt a településen, ezért a Klebszátel-vendéglő árnyas kerthelyisége (télen külön szobája) volt összejöveteleik helyszíne. Közös együtt muzsikálással, nótázással mulatták az időt.

Klebszátel János bácsi -eredeti foglalkozását tekintve bognár-, a vendéglő és a mellette lévő szatócs bolt tulajdonosa szívesen látta a fiatalokat, hiszen gyermekei, fiai-lányai is együtt szórakoztak a többiekkel. János bácsi sváb származású volt, tört magyarsággal beszélt. Szép magas, pirospozsgás arcú ember volt, ápolt nagy, fehér bajusszal. Szemüvegén keresztül hamiskásan csillogott világoskék szeme. Népszerű ember volt, mindenki szerette. A nagybácsai községi elöljáróságnak is tagja volt. Korabeli jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy sokszor felszólalt a kisbácsai lakosság érdekében. Kocsmájában szigorú tábla hirdette: Hitel nincs ! Vegyes boltjában azonban fizetéstől-fizetésig hitelbe lehetett vásárolni. Az alapvető élelmiszerektől a lámpába való petróleumig mindent árult. Később Ilona lánya vette át a boltot. Ő jószívűségben még édesapján is túltett. Ezzel sokan visszaéltek és éveken át adósai maradtak.

Ahogy múltak az évek, a település rohamos fejlődésnek indult. Sok volt még a tömésfalu, nádtetős ház, de egyre sűrűsödtek a piros zsindelyes szép kis családi házak. Komfort fokozatról akkoriban még nem lehetett beszélni; nem volt villany, vízvezeték, földgáz. Helyette volt petróleumlámpa, az ásott kút, meg a vaskályha.

A Kisbácsai Műkedvelő Ifjúság körében a közös szórakozások alkalmával megszületett az ötlet: betanulni egy könnyű, zenés színdarabot, az előadások bevételét pedig közös célokra fordíthatnák. Az ötletet tett követte: „Felhő Klári” volt a címe a zenés vígjátéknak. Helyszín a Klebszátel-vendéglő udvara volt. Ott állították fel maguk ácsolta színpadjukat. A díszleteket ügyes kezű festő-mázolók „alkották”. A jelmezeket is maguk varrták.

A kísérő zenekar és a szereplők valamennyien a Műkedvelő Ifjúság köréből kerültek ki. A Felhő Klári címszerepét Klebszátel Karolin (népszerű nevén Dudus) játszotta. Csinos, göndör hajú lány volt. Ő is pataházi fiúhoz, Sulyok Ferenchez ment feleségül.

Kedves szokás volt, -amely még napjainkban sem ment ki a „divatból”- a húsvéti locsolkodás. A fiúk csoportokba verődve járták a lányos házakat. A magukra többet adó „gavallérok” illatos kölnivízzel locsoltak, a szilajabbaknak megtette a szódásüveg. A cél szentesítette az eszközt: a lányok nehogy elhervadjanak ! A locsolásért piros tojás, édes likőr, sütemény dukált, meg a fiúk gomblyukába néhány szál -a kiskertből frissen szakított- gyöngyvirág, ibolya.

A színjátszó csoport később a Horváth-vendéglő udvarán állított színpadot és mutatta be színelőadásait, ahol nagyobb számú nézőközönség befogadására volt lehetőség. Itt mutatták be -többek között- a „Marika hadnagya” című operettet is.

A Kisbácsa-Szitásdomb-i Műkedvelő Ifjúság rendezvényei a felhőtlen szórakozáson túl -évek során- célt és tartalmat kaptak. A rendezvények bevételeit nemcsak közös szórakozásokra, kirándulásokra, de környezetük építésére, szépítésére is fordították. Ezen nemes célok végrehajtásában a szervezést, irányítást lelkes fiatal, Medey István vállalta.

A lakosság összetételét tekintve munkás település volt Kisbácsa. A férfiak legnagyobb része a Vagongyárban, a leányok, asszonyok pedig a textil gyárakban dolgoztak. A lakosok körében kevés volt a szellemi foglalkozású, szép számmal akadtak viszont kisiparosok, kiskereskedők. Az 1930-as években iskola, templom, kultúrház nem volt a településen. A lakosság számának növekedésével nőtt azonban a bolthálózat. Négy vegyeskereskedés (ún. szatócs bolt), hentesüzletek, pékség, cipész, borbély és két vendéglő biztosította az ellátást. Ma szinte hihetetlennek tűnik, de a viszonylag kis számú -alig 1000 lelket számoló- lakosság mellett nem kellett bezárni senkinek a boltját azért, mert (mai szóhasználattal élve) becsődölt. A kereskedők, kisiparosok tisztességesen megéltek jövedelmükből, igaz egyikük sem akart milliomos lenni máról-holnapra.

Medey Istvánt Kisbácsa öregje-fiatalja megszerette, lelkes odaadó munkáját segítette, pártfogolta.

A fiatalok első -közös bevételből származó- kezdeményezése volt a szép kőkereszt felállítása a település bejáratánál. Talapzatán ma is olvasható: „Állította a Kisbácsa Műkedvelő Ifjúság Megváltónk halálának 1000. esztendejében, 1933-ban”. Ezt követően történtek kezdeményezések templom

építésére is, ez azonban külső támogatottság hiányában akkoriban nem valósulhatott meg.

Kedves, szép szokás volt Kisbácsa-Szitásdombon a szerenádozás. A fiúk május elseje éjszakáján zeneszerszámaikkal járták az utcákat és a leányok ablakai alatt szerenádot adtak. Az orgona illatú tavaszi éjszakában itt is, ott is felhangzott a jól ismert dal: „Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát…”. A szívhez szóló régi nóta bizony sok leányszívet megdobogtatott. Amíg szólt a muzsika, szállt az ének, néhány mókamester a legények közül -csendben lopódzva- kiemelte a kapuszárnyat és felcserélte valamelyik szomszédéval. Reggel aztán a házigazdák győzték megkeresni saját kapujukat. A kedves májusi szerenádot még az 50-es években is hallani lehetett Kisbácsa utcáin. A mai fiatalok valószínűleg megmosolyogják ezeket a régi szép szokásokat, pedig talán ezek tették szebbé az életet, jobbá az embereket.

A tavaszt a húsvéti ünnepek, májusi szerenádok tették hangulatossá, az őszt a szüreti mulatságok színesítették. Ezek igen látványos, jelmezes felvonulással kezdődtek. Felpántlikázott lovaskocsikon vonultak végig az utcákon, -de még Révfalut, Nagybácsát is megjárták- a csikósnak öltözött bőgatyás legények, meg a pruszlikos, pártás leányok. A kocsi bakján a kisbíró dobpergéssel, hangos szóval hirdette: Szüreti bál készülődik, melyre mindenkit elvárnak ! A saroglyában a cigányvajda tarkaruhás cigányleányok, hegedűt cincogtató legények, meg füstös arcú purdék társaságában tréfás rigmusokkal invitálta a bámészkodókat. Néhány vakmerő csikóslegény lovat is kerített magának, jámbor igavonót. Ők voltak az előfutárok.

A mulatság helyszínét, a vendéglő udvarát már napokkal előbb feldíszítették. A táncolók feje fölé szőlőlugast varázsoltak, sűrűn teleaggatva szőlőfürtökkel. -Szitásdombon szőlőben nem volt hiány-, minden kertben volt szőlőlugas, vagy gyalogszőlő, ami még a Szitás-féle ültetvényből maradt.

Aztán kezdetét vette a mulatság, amelyet számtalan ötlettel színesítettek: a cigányleányok sorra járták a vendégsereget, hogy tenyérből mindenféle bohókás dolgot jósoljanak. Tánc közben szabad volt a szőlőlopás is, csak észre ne vegyék az éberen őrködő csikósok, mert akkor a „tolvajt” a kisbíró, meg a cigányvajda elé citálták és példásan megbüntették. Büntetésül a legkülönbözőbb tréfákat eszelték ki: táncolni kellett legénynek a legénnyel, meg kellett csókolni a legcsúnyább öregasszonyt, vagy éppen a zenészek szomját kellett oltani egy-egy üveg jó borral. Volt tombola és szépségverseny. A „szüreti bál szépe” gyönyörű tortát kapott, meg az ő nótáját játszotta el a zenekar és vele énekelte a sok vendég.

A Műkedvelő Ifjúság rendezvényei: színielőadások, táncmulatságok szépen gyarapították bevételeikkel a szervezet vagyonát. A lakosság számának növekedése, valamint a rendezvények megtartására alkalmas hely hiánya egyre sürgetőbbé tette egy olyan közösségi épület létrehozását, amely a művelődés és a szórakozás céljait egyaránt szolgálja.

A közösségi ház létrehozásában Medey Istvánnak elévülhetetlen érdemei voltak. A kultúrház a 30-as évek második felére fel is épült. Medey István kiváló szervező munkával, mérhetetlen energiával harcolta ki a létrehozáshoz szükséges feltételeket. Helyi szakemberekből verbuválta az építőket. Villamosenergia ellátás akkor még nem volt a településen, ezért egyenáram biztosította a világítást.

A berendezés szegényes volt ugyan, a fiatalság mégis boldogan vette birtokába a „kultúra házát”. Az épület két részből állt: a nagyterem volt a nézőtér, végében a magas színpaddal. Homlokzatával az utcára néző épülethez észak felöl L-alakban egy másik , kisebb szárny csatlakozott, külön bejárattal. Ebben kapott helyet a könyvtár és alkalmanként ez volt a színjátszók öltözője is.

A színjátszó csoport szorgalmasan gyakorolt, egymást érték a bemutatók. Különösen kedveltek voltak Erdélyi Mihály zenés darabjai.

A felépült kultúrház anyagi értékeinek megóvására, továbbá azon nemes célok elérésére, hogy az épületben megtartandó ismeretterjesztő előadások, hazafias alkalmi ünnepségek, színielőadások, társas estélyek valóban a kultúra terjesztését, a helyi lakosság szellemi épülését szolgálják, megalakult a Bácsa-Kültelki Társaskör.

Az alakuló közgyűlésről jegyzőkönyv készült 1937. november 7-én. A jegyzőkönyv tartalmazza a megjelentek névsorán kívül az egyesület alapszabályait, annak céljait, eszközeit, vagyonát, tagjait, tisztikarát.

Az egyesület céljait a következőkben fogalmazza meg:

a./ „Község-kültelki központot alkotni, ahol a kültelek polgárai társadalmi különbség nélkül gyakran találkozhassanak, hogy műveltségüket önképzés útján fejleszthessék, barátságos érintkezéssel a szociális összetartás szükségességének érzését elősegítsék, s ezzel a társadalmi osztályokat elválasztó gyűlölet mélységeit szeretettel áthidalják; kérelmeiket, panaszaikat feltárhassák, azt egymás közt megvitathassák és azok mikénti orvoslásáról gondoskodjanak. A közgyűléssel úgy a kültelek, mint egyes polgárok érdekeit megvédjék és elősegítsék. Politikával az egyesület nem foglalkozik.

b.) Szegénysorsú tagjait erkölcsileg, s amennyiben lehet, anyagilag támogassa.”

A Bácsa-Kültelki Társaskör tisztikarát kivétel nélkül Kisbácsa-Szitásdomb-i személyek alkották.

A választmány további tíz tagból és három póttagból állt. A Számvizsgáló Bizottságot három tag képviselte. Az egyesület díszelnökéül választották Markos Sándor plébános urat, Bácsa lelkipásztorát.

Az alakuló közgyűlési határozat szerint a kultúrház neve hivatalosan így hangzik:

Bácsa-Kültelki Társaskör Kultúr- és Gazdasági Népháza

A közgyűlésen megválasztott tisztikar tagjai a következők:

elnök Tóth István cipészmester

alelnök Tóth László kárpitos

jegyző Lengyel József asztalos

titkár Medey István villanyszerelő

pénztáros Hauber Ferenc lakatos

háznagy Varga György gyári munkás

ellenőr Pocsay László asztalos

ellenőr Totola Lajos kereskedő

Az Alapszabályzat III. fejezete az egyesületi célok eléréséhez szükséges eszközöket taglalja:

Az egyesület könyvtára mintegy 400 db könyvből áll. Amelyek elsősorban a magyar szépirodalom (regények, verses kötetek), történelmi témájú könyvek (pl. I. világháború története), valamint gyermekregények témaköréből kerülnek ki.

Ezen kívül rendszeresen járatnak napilapokat, heti- és folyóiratokat.

A célok elérésére irányuló eszközök között sorolja az

ismeretterjesztő előadásokat,

társas estélyeket,

sport rendezvényeket,

színi-, ének és szavalati előadásokat,

hazafias és alkalmi ünnepélyeket,

tánc vigadalmakat.

A Társaskör alapszabályának IV. fejezete rendelkezik az egyesület vagyonáról a következőkben:

„ Az egyesület vagyona áll:

a.) az alapító tagok alapítványi díjaiból

b.) a rendes tagok tagsági díjaiból

c.) a pártoló tagok díjaiból

d.) önkéntes adományokból

e.) könyvtár díjaiból

f.) mulatságok, színielőadások, alkalmi ünnepélyek és sport-események bevételéből.

Az egyesület vagyonát a pénztárnok kezeli. A pénztári felesleg a választmány által meghatározandó megbízható pénzintézetnél helyezendő el. „

„A köz- és a tagok magánügyeinek esetleges megvitatása és érdekeik előmozdítása céljából választmányi ülést tart, melyen a tagok panaszainak orvoslását megkísérli.”

A Bácsa-Kültelki Társaskör Választmányának tagjai a következők :

Kasitz György kárpitos

Borbély Jenő lakatos

Patay Ferenc sütő mester

Drescher Tódor üzemi alkalmazott

Bedők Kálmán cipész

Krivák Mihály vasesztergályos

Klebszátel János vendéglős

Schmidt Sándor lakatos

Kasitz István fűtő

Szalóky József vasutas

Póttagok:

Vörös Béla asztalos

Horváth Kálmán vendéglős

Fodor Pál kádár

Számvizsgáló Bizottság tagjai:

Horváth Vince lakatos

Kovács Károly vasutas

Lakó Sándor cipész

Az Alapszabály rendelkezik a továbbiakban az egyesület tagjainak felvételéről, azok jogairól és kötelességeiről, a tagsági díjakról, végül a tagság megszüntetéséről, illetve a megszűnés módjairól.

Az Alapszabályok jóváhagyását követően megválasztották a könyvtárnokot Sulyok Ferencné személyében.

A könyvtár heti három alkalommal volt látogatható. A helyi lakosok mintegy 85 %-a könyvtári tagként volt nyilvántartva.

A Bácsa-Kültelki Társaskör a maga idejében elérte célját:

A település lakosságát összetartotta a közös művelődés, szórakozás, egymás segítése, összefoglalva a közösségi szellem kialakítása érdekében.

4. Népesedés, úthálózat

Az 1930-as évek elejére kialakult a település mai arculata. Az országútról északnyugatra nyíló -egymással párhuzamos- utcák folyamatosan beépültek.

Akkoriban volt már néhány ház a mai Votinszki- és Benedek Elek utcákban. A Csalogány- és Kultúrház utca mindkét oldalán épületek sorakoztak. (Foghíjjak természetesen voltak még itt is szép számmal). A mai -legszélesebb- Boglárka utcában akkor még csak 1-2 ház volt. A Szabadság utca már több családi házzal büszkélkedhetett. Innen északkeletre, Nagybácsa felé már csak rét, meg homokbányák borították a felszínt. Keskeny gyalogösvény vezetett a réten át a dombok között Bácsára.

Ide vezényelték gyakorlatozni a győri laktanyák valamelyikéből a kiskatonákat. Hátukon teljes menetfelszereléssel, lábukon nehéz bakancsokkal verték a taktust és még énekelniük is kellett: „Százados úr sejehaj, százados úr ha felül a lovára…”

Kissé visszakanyarodva az időben, feltétlenül említést érdemel, hogyan kapcsolódott Szitásdomb bizonyos területének átalakulása az új Duna-híd, a mai Kossuth-híd építéséhez.

A hidat 1928-ban avatták és adták át a forgalomnak. Ezt megelőzően a Rónai Jácint utcának Duna felé eső szakaszát alaposan meg kellett emelni, ezáltal egy hosszúra nyújtott emelkedővel lehetett feljutni a hidra. Ezt a magas dombot -a Szemeliker birtoknak- Csalogány és Benedek Elek utcák által határolt földjéből bányászták ki és ló vontatta csilléken szállították a híd lábához. Azóta emelkedik ki meredek oldalával a Szántó-domb környezetéből, és keletkezett a mély völgy a Bálványos és Benedek Elek utcavég környékén.

A Szántó-dombon valaha mindössze három ház állt. Az első épület volt a Csalogány utca felől Szántóék háza. Róluk kapta nevét a domb. Manapság többszintes, tetőtér beépítéses, modern házak sorakoznak a Szántó-dombon, a mai Kócsa Ferenc utcában. Az országúttal párhuzamosan, a Duna töltés mellett is felépült egy hosszú házsor, a mai Ladik utca. Ezek a kertek is sokat szenvedtek a tavaszi zöldár utáni belvizektől.

A Csalogány utca beépítésével megszűnt az első futballpálya. A sportolni vágyó fiatalság így kénytelen volt tovább „vándorolni” a bácsai Bodzással szemben lévő futballpályára, ahol is nagy focicsatákat vívtak az ellenfél pályatulajdonossal . Öltözőül a szomszédos fenyőerdő szolgált.

Az északnyugatnak tartó párhuzamos utcákat észak felöl lezárta a Szitásdomb utca, amely máig őrzi az ősi település nevét. Ennek az utcának -Bácsa felé eső- végéből indult a Pozsonyi utca. Előtte volt a Pásztor-tér, amelyről

északra nyíltak Koldus-telek utcái. A századelőn a Koldus-telek legmagasabb pontján állt a Szitás-ház. A domb aljában akkoriban cigány családok vertek tanyát. Kis vályogviskókban éltek, igen nyomorúságos körülmények között. A szájhagyomány szerint ezért nevezték ezt a területet Koldus-teleknek.

A Szitás-birtok eladásával, elárverezésével, gazdálkodók, iparosok, gyári munkások vásárolták meg a földeket és építettek csinos családi házakat. A pejoratív „Koldus-telek” név azonban a mai napig fennmaradt.

A településnek egyetlen makadám burkolatú útja volt, az országút. A többi utcák csaknem járhatatlanok voltak. Ha erre tévedt egy-egy lovaskocsi, tengelyig süllyedt nyáron a homokban, esős időszakban meg a sárban. Télen aztán ezek a mély barázdák megfagytak és az emberek nyaktörő jégbordákon egyensúlyozva mentek munkába, a gyerekek iskolába.

Ezen az áldatlan állapoton próbált segíteni Medey István. Kérelemmel fordult -29 Kisbácsa-Szitásdomb-i család képviselőjeként, lakótársaival együtt- Bácsa község elöljáróságához, amelyet egy 1933. áprilisában felvett jegyzőkönyv tanúsít. A kérelemben az állt, hogy adjon segítséget az elöljáróság az utak feltöltéséhez. A kérelmet egyhangúlag -elfogadásra- megszavazták. Jöttek is a bácsai gazdák fogatai és agyagos földdel töltötték fel az utakat. Ez a megoldás száraz időben jónak bizonyult, de ahogy megjött a csapadékos időszak, az agyagos réteg „vendégmarasztalóan” ragadt kocsikerékre, cipőre egyaránt.

Újabb kérelem, újabb elbírálás, határozat: kaviccsal kell felszórni Kisbácsa-Szitásdomb utcáit. Sajnos azonban ez az útfelület sem bizonyult tartósnak, így az útjavítást, illetve a kavicsos felszórást, úthengerezést évente meg kellett ismételni.

A szigetközi falvakból Győrbe tartó szekerek, lovaskocsik a makadám burkolatú országúton közlekedtek, Néha egy-egy ökrösszekér azért bekanyarodott a szitásdombi utcákba is, rőzsekötegekkel megrakva. A konyhai tűzhelyekben ugyanis rőzsével tüzeltek, ennél sütöttek, főztek az asszonyok. Begyújtáshoz a vaskályhákba is a rőzsét használták. A Duna mellett sok volt az erdő, a szigetközi gazdáknak saját erdőterületeik voltak. Innen termelték ki és kötötték kévékbe a fűz- és nyárfák hasított törzsét, meg a vékonyabb ágakat. A szekér bakján a gazda mellett ott ült a felesége is, ő meg a tejfölt, túrót hozta eladásra.

Gépkocsi közlekedésről ebben az időben nem beszélhetünk, a teherautók ismeretlenek voltak.

Személyautója egyedül Dr. Éllő Lajosnak, mindenki kedves doktor bácsijának volt. Öreg, fekete Tátrájával járta hatalmas körzetét, amely Szitásdomb homokos, dimbes-dombos utcáin is gyakran végigdöcögött. A körorvos körzetéhez tartozott vagy 6-7 község. Sovány, szikár ember volt a doktor, szigorú vonásokkal. Ritkán bujkált mosoly a szája szegletében, mégis mindenki szerette. A gyerekek sem féltek fehér köpenyétől.

Mélységes emberi humánumával mindenkin segített, aki hozzá fordult. Gyógyított mindenkit és mindent. Csecsemőtől az aggastyánig, fertőző gyerekbetegségtől a komoly szervi problémákig. Ha kellett fogat húzott, ha szükség volt rá, gyereket segített a világra. Évek múltán, amikor Kisbácsát Győrhöz csatolták és önálló orvosi ellátást kapott a település, igen sokan továbbra is csak benne bíztak, Éllő doktorhoz fordultak bajaikkal.

Akkoriban nem volt „szokás” gyerekszüléshez igénybevenni a kórházat. Az asszonyok otthon hozták világra gyereküket szülésznő, bábaasszony segítségével. Kisbácsa-Szitásdomb valamennyi újszülöttjét Csicsai Józsefné segítette világra. Kedves, mosolygós asszony volt, aki puszta jelenlétével nagy-nagy nyugalmat árasztott. Fáradságot nem ismerve gyalog járta be körzetét. Azonnal jött, ha szükség volt rá, esőben, hóban, éjjel-nappal. Utódja Sindulár Józsefné Erzsike lett, aki az 50-es évektől nyugdíjazásáig látta el a szülésznői teendőket.

Visszatérve a közlekedéshez, a munkahelyek, gyerekek számára az iskolák megközelítése gyalogszerrel történt. A 30-as évektől pedig már autóbuszjárat is volt, amely óránként közlekedett a Baross út elejétől ( az akkori Royal szállótól) a kisbácsai keresztig. Egy menetjegy 20 fillérbe került, mégis alig volt rajta utas. A gyalogosok részére Pataházánál volt két révátkelőhely, ezzel a gyárakba vezető utat csaknem a felére csökkentették. A révészek nagyméretű, 10-12 személyt befogadó ladikjaikkal fillérekért szállították át az embereket a hajóállomáshoz, ahonnét rövid úton elérhették munkahelyeiket. Télen, amikor a folyó befagyott, ezen a útvonalon közlekedtek a jégen át.

Évek múltán, a nagy gazdasági válság enyhülésével nőtt a foglalkoztatottság, ezzel a lakosság anyagi helyzete is javult. Egyre többen vásároltak kerékpárt, ami a közlekedést nemcsak meggyorsította, de kényelmesebbé is tette. Végül olyan sok lett a városban és környékén a bicikli, hogy elnevezték Győrt a „kerékpárosok városának”.

A gyereksereg azonban továbbra is gyalog járt iskolába. A kicsik -ahogy akkoriban hívták- az „elemisták” egy része Nagybácsára, az Orsolyita rend által alapított hat osztályos elemibe járt, mások a valamivel hosszabb utat választva a Rónai Jácint utcai, révfalusi „tulipános” iskolába jártak. A mai általános iskola felső négy osztályának elődje a polgári iskola volt. Alapfokú képzést adott a négy- vagy hat elemi, a polgári iskola középfokú végzettségnek számított, a gimnáziumot, érettségit adó középiskolákat pedig felső iskolának nevezték. A polgárik és középiskolák nem voltak koedukáltak, külön iskolában folyt a tanítás a fiúk és leányok részére. Talán az ún. inasiskolák voltak ez alól kivételek. Ide azok jártak, akik a hat elemi elvégzése után szakmát tanultak.

Kisbácsa-Szitásdomb lakosairól elmondható, bár egyszerű munkásemberek voltak- arra törekedtek, hogy gyermekeik náluknál többre vigyék. A szorgalmasabbja eljutott az érettségiig, olyan család pedig talán nem is volt, ahol a gyereknek szakmát ne adtak volna a kezébe.

A település gyermekeit nemcsak a közös játékok kovácsolták össze, de a csoportos iskolába járás is. Nagybácsára mintegy két kilométer hosszú gyalogösvény vezetett a néptelen homokdombokon át. Kemény, hófúvásos teleken igencsak vigyázni kellett, hogy a 6-7 éves apróságok ne süllyedjenek el a nagy hóban. Útközben kicsik vigyáztak a még kisebbekre. Akik Révfaluba, vagy a városba jártak iskolába, bizony 3-5 kilométert is gyalogoltak, mire célba értek. A Gárdonyi Géza fiú polgári pl. Nádorvárosban volt. Egy 12-14 éves gyereknek -mai szóhasználattal élve- „nem volt semmi” a napi 10 km-es gyalogtúra. Azt tartja a közmondás: „Bajban ismerszik meg a jó barát”. A kisbácsai gyerekekről elmondható, hogy testi-lelki jó barátok voltak, egyikük-másikuk életre szóló barátságot kötött.

Amikor elérkezett a nyári szünidő, együtt jártak fürödni a Bácsai tóra, a nagyobbak a Dunára. A közelben több helyen volt strandolásra alkalmas partszakasz. A szent Vid réten átvágva percek alatt elérték az ún. „döglött”-et, amely a Dunának egy kis holt ága volt és szigetet alkotott. A sziget is, de a rét is tele volt nyáron vadvirággal, ősszel földiszedret, meg csiperke gombát lehetett szedni.

A másik szabad strand kissé távolabb, Pataháza felé a töltés kanyarulatában volt. „Kövecsesnek” hívták, itt már kultúráltabb körülmények között élvezhették a fürdőzés örömeit felnőttek, gyerekek egyaránt. A „”kövecses” nevet azért kapta ez a Duna-szakasz, mert finom apró kavicsos, vagy inkább homokos-fövenyes volt a talaj. Sekély volt a víz, így a gyerekeket is bátrabban engedhették a folyóba. Volt egy állandó fürdő őre a strandnak Bors Feri bácsi személyében. Kis kabinjában árulta a csapolt sört, gyerekeknek a finom málna-„fröccsöt”. A kabin oldalán különböző méretű mentőövek lógtak bizonyságul, hogy komolyan veszi Feri bácsi a „hivatását”. Aranyos, mosolygós agglegény volt, szeretett a gyerekhaddal tréfálkozni. Homokvárat építettek, vagy együtt labdáztak, Feri bácsi mindenre kapható volt.

Amikor beköszöntött a tél, akkor sem maradtak játék, szórakozás nélkül a kisbácsai gyerekek. Ha sok volt az őszi csapadék, úgy megáradt a „Bávány” közepén folydogáló kis ér, hogy elborította a víz az egész lápos területét, óriási tóvá duzzadt. Vize sekély volt, így az első fagyok beálltával kemény jégpáncél keletkezett rajta, ami remek csúszkáló, korcsolyázó hely volt a gyerekek számára. Szánkózásra meg ott volt a számtalan domboldal, töltésoldal. Legkedveltebb volt mind között a Szántó-domb. Ez volt a legmagasabb és a legmeredekebb, valóságos szánkázó paradicsoma a kisbácsai gyerekeknek.

A tél első hónapja, december, nemcsak a Mikulás és Jézuska várás örömteli izgalmait hozta, de néhány kedves népszokás is színesítette.

Mikulás nap előestéjén, december 5-én fiatal legények, -ma úgy mondanánk kamaszok- Mikulásnak, krampusznak öltözve járták a gyerekes családok házait. A Mikulás bácsinak nagy fehér vatta szakálla, bajusza volt. Püspöksüvegje piros krepp papírból készült. Görbe botjával erősen megkopogtatta az ajtót, bebocsátást kért. Mögötte nagy rikoltozással, lánccsörgetéssel nyomultak a krampuszok és virgácsaikat rázva riogatták a gyerekeket. Félelmes álarcot, ördög szarvakat viseltek. A jóságos Mikulás bácsi kikérdezte a megilletődött apróságokat, szót fogadtak-e szüleiknek. A krampuszok meg oda-oda suhintottak virgácsaikkal, különös előszeretettel „cirógatták” meg a kislányokat, ezt ismételgetve: „keléses ne legyél !” Amíg a jó Mikulás meg krampuszai lefoglalták a gyerekeket, addig a szülők becsempészték az ajándékot a gondosan kitisztított -ablakban sorakozó- cipőkbe. Az ajándék nem volt drága desszert, hatalmas csokoládé figura, ahogy manapság szokás. Alma, dió, füge, cukorka, egy-egy kis szelet csokoládé került a cipőkbe. Az öröm mégis igen nagy volt.

Másik kedves népszokás volt a betlehemezés, amely nem egy estére korlátozódott, hanem Mikulástól karácsonyig tartott. Jó pajtások (korhatár nélkül), főleg az elemisták, csoportosan járták a település utcáit. Ezt a népszokást komoly előkészületek előzték meg. Készíteni kellett nagyobb méretű kartondobozból Betlehemet. Ez a házikó általában templomot formált, még tornya is volt. A belsejét kicsi mécses világította meg. A Jézuska születését ábrázoló figurák gipszből, vagy kivágott színes papírból készültek, kinek-kinek anyagi helyzete szerint. Ha a csoport „gazdagabb” volt, több volt a zsebpénz, bazárban kapható kis gipsz figurákat vásároltak.

A kicsi templom közepébe helyezték el a jászolt, benne az apró Jézuskával. A jászol mellett állt Mária, József. Előtte térdeltek a pásztorok, a belső térben pedig, -az istállót szimbolizáló- állatokat, tehén, bárány figurákat állították. Ha nagyobb volt a Betlehem, még a három királyoknak is jutott hely.

A betlehemező gyerekek „jelmeze” kifordított báránybőr bekecs, vagy kabát, kucsma, kezükben bunkósbot.

Szájhagyomány útján terjedő, apjuktól, nagyapjuktól tanult szöveget mondottak, amely arról szólt, hogy a betlehemi csillag fénye elvezette őket a megszületett kis Jézushoz.

Bekopogtak a lakásokba: „Szabad-e Betlehemezni ?” A legkisebb, aki az „Esthajnal csillagot” hozta hosszú hurkapálcikára erősítve, elmondta a bevezető rigmust, majd ezzel fejezte be: „Jaj de elfáradtam, gyere be öreg !” Azzal lefeküdt a földre, mutatva, hogy elfáradt a hosszú úton. Aztán jöttek a többiek. Szépen, versekbe szedve elmondták a kis Jézus születésének történetét. A betlehemezésért alma, dió, sütemény, meg egy kis zsebpénz járt.

Ezek a kedves, szép hagyományok még a 40-es években is szokásban voltak. Később sajnos a háború vihara, a bombázások miatt lassan feledésbe merültek.

5. Háborús évek

A II. világháborút megelőző gazdasági fellendülés Kisbácsa-Szitásdombon is sok kedvező változást hozott. Az egyre jobban terjeszkedő Vagongyár igen sok embernek jó megélhetést biztosított. Ennek eredményképpen a település gyors fejlődésnek indult. Szinte gomba módra nőttek ki a házak a földből. Az addigi foghíjas, vagy csak néhány házból álló utcák teljesen beépültek. Tovább bővült a bolthálózat is. Cipész, hentes- és mészáros, élelmiszer bolt, pékség, vendéglő nyílt. Egyre többen kértek iparengedélyt különböző -elsősorban építőipari tevékenységekre, de volt asztalos, festő-mázoló, lakatos, bőrdíszműves, kárpitos mester is a településen.

1939-re a lélekszám már meghaladta az 1100 főt. A népesség állandó növekedése nemcsak a viszonylag olcsó telekáraknak volt köszönhető, de a város közelségének és a település kertvárosi jellegének is. Sárás-pusztáról is megindult az áttelepülés Kisbácsára. Az ottani egyházi uradalom cselédségének gyerekei már szakmát tanultak és önálló életet kezdve Kisbácsán vásároltak telket, építettek házat.

A lélekszám növekedésével egyre több kisbácsait választottak be Bácsa község elöljáróságába, így többek között Tóth István cipész mestert is. Nagy szükség is volt a helyi képviseletre, mert a gondok is egyre nőttek. Több pénz kellett útjavításra, nőtt a különböző igények, kérelmek, panaszok száma is.

Egy 1940-ből származó jegyzőkönyv szerint Szemethy Lajos bácsai lakos -községi elöljáró- javasolta, kérelmezzék Kisbácsa-Szitásdombnak Győr szabad királyi városhoz történő csatolását azzal az indoklással, hogy nagy a távolság az anyaközség és Kisbácsa között (kb. 2-3 km).

Ez meg is történt, de jóval később, 1952-ben..

A Társaskör színjátszói továbbra is szorgalmasan próbáltak. Ebben az időben mutatták be Szirmay –Albert: Mágnás Miska című operettjét, majd Herczegh Ferenc : „Gyurkovics lányok” című megzenésített színművét is műsorukra tűzték. Mindkettő igen nagy sikert aratott.

A Bácsa-Kültelki Társaskör kezdeményezésére 1943-ban váróhelyiség épült a kultúrház mellé a könyvtár-öltöző szélességében és az épület teljes hosszában. A kivitelező Szaló Kálmán helyi kőműves mester volt. Ezt követően a nagyterem főbejárata elé magas, két szintes ún. gépházat építettek, azzal a céllal, hogy az épület nagytermében mozi előadásokat tarthassanak. Ehhez azonban a műszaki berendezésen és filmvásznon kívül szükség volt még a nagyterem padlózatának lejtős megépítésére, hogy a hátulsó sorokban ülők is élvezhessék a filmet.

Aztán már csak egy kis pénztárfülke hiányzott és kezdődhetett is a mozi előadás. Jegyek árusítására, meg jegykezelésre mindig akadt jelentkező a társaskör nőtagjai közül.

Az első mozigépész Podgorsak János volt, a szervezési feladatokat Lengyel József vállalta. A bemutatott filmek főleg a 30-as évek második felének magyar filmvígjátékaiból kerültek ki, de vetítettek néha német filmeket is.

Fontos esemény volt a település történetében az ONCSA-házak felépítése, az arra jogosult családok kijelölése. Ez a szervezet a -saját tulajdonú lakással nem rendelkező- nagycsaládokat segítő országos intézmény volt. Az ONCSA-házak a Boglárka utca elején épültek és a jogosultság egyik feltétele volt a legalább négy gyerek.

A Kisbácsa-Szitásdomb-i családok férfi tagjai -kevés kivétellel- győri gyárakban dolgoztak. Ezek az üzemek -még a textilgyárak is- hadi üzemekként működtek, mert így, vagy úgy a hadiipar részére gyártották termékeiket. Törvény biztosította, hogy a hadiüzemekben dolgozók mentességet élveztek a hadkötelezettség alól, ennek következtében a településről viszonylag kis számú fiatalt hívtak be katonai szolgálatra és vittek ki a frontra.

A háborús feszültség főleg az egyre fokozódó élelmiszerhiányban, majd az alapvető élelmiszerek jegyrendszerének bevezetésében nyilvánult meg. Aztán megjelentek a légvédelmi ágyuk a szitásdombi réten, majd elérkezett 1944. áprilisa. A gyerekekkel az iskolákban gyakoroltatták az óvóhelyekre történő fegyelmezett levonulást. A családok pincéiket, amelyet eddig borospinceként, vagy zöldség, krumpli tárolására használtak, átalakították óvóhellyé. Körben a fal mellett padok voltak öreg plédekkel, pokrócokkal. Polcokra rakták az esetleges szükséges élelmiszert, ivóvizet. A házak ablakait lámpagyújtásra el kellett sötétíteni. Az ellenséges repülők érkezését vijjogó szirénák jelezték. A kultúrház elé is felszereltek egyet.

Aztán elérkezett a szörnyű nap: 1944. április 13., Győr első bombázása. A délelőtti órákban történt. Akik tudtak, munkahelyeikről hazarohantak abban a reményben, hogy az otthonokat talán nem éri bombatámadás. Sajnos tévedtek, ahogy a bombázók is. Nemcsak a Vagongyárat bombázták agyon, de a vele szemben -a Duna túlpartján- lévő Pataházát is. A lakóházak mögött húzódott egy ún. körtöltés, annak az oldalába ásták a bunkereket. Hosszú, cikk-cakk vonalban húzódó földalatti építmények voltak. A mennyezetet gerendák tartották, 3-4 család épített közösen egy-egy bunkert. Volt amelyiket telitalálat ért, abban senki sem maradt élve, olyan is volt, amelynek az első traktusában a légnyomás ölte meg az ott lévőket. A töltés másik oldalán légvédelmi ágyuk voltak, magyar kiskatonákkal. Ők is mind meghaltak. Egy-egy bunkerben 25-30 személy tartózkodott, jó esetben 3-4 ha életben maradt.

A házakat gyújtóbombák érték. Sok leégett. Az eget sárga-vörös porfelhő borította. Még a nap is elsötétült.

Kisbácsán talán egyetlen család sem volt, aki ne veszítette volna el közvetlen családtagját, rokonát, barátját Győr első bombázásakor.

Aztán az elsőt még számtalan követte. Vége lett a gondtalan, vidám napoknak. Mindenki szorongott. Az iskolákat egymás után zárták be. Ősszel elrendelték az általános mozgósítást. Ez alól már a középkorú iparosok, kereskedők sem mentesültek, csak a hadiüzemekben dolgozók. 1944. december 31-ével aztán elvitték a leventéket is, a 18-21. év közötti fiatalokat. Közöttük is volt olyan, akit hiába várt haza az édesanyja. Mindezek ellenére a lakosság száma egyre nőtt. Sokan kitelepültek a városból és sok volt a menekült. Több család jött Erdélyből, de voltak kelet-magyarországiak is, akik itt kívántak letelepedni.

1944-ben a település lélekszáma elérte az 1500-at.

Soha még olyan szomorú Szilveszter, mint 1944. december 31. ! Mozgósították a levente fiatalokat és oktatóik kíséretében elindították gyalog a nyugati országhatár felé.

Néhány vakmerő fiú (lehettek vagy tízen) otthon bujkált és nem ment el a többiekkel. Ez az állapot azonban csak néhány napig tartott. 1945. január 6-án -félve a statáriumtól- önként jelentkeztek.

A szerencsésebbeknek sikerült megszökniük és mire Győrben véget ért a háború, már itthon voltak. Többségük tavasszal, nyáron ért haza, akik szerencsétlenül hadifogságba kerültek azok bizony évekig távol maradtak hazájuktól, szeretteiktől.

Feltétlenül meg kell emlékezni egy szomorú esetről: Medey István legfiatalabb öccse, Ernő ugyancsak az első csoporttal jött haza. Néhány nap múlva itt volt a front. Ernő aknaszilánkot kapott és azonnal meghalt. 18 évet élt.

A front néhány nap alatt átvonult Kisbácsán.

1945. márciusában, nagypénteken Győrben véget ért a II. világháború. Mindenki fellélegzett. Nem kellett félelemmel telve hallgatni a szirénák fülsiketítő vijjogását, ágyú dörgés, gépfegyver ropogás sem hallatszott.

Közbiztonságról azonban még jó ideig nem lehetett beszélni. A város több pontján gyűjtötték össze a gyanútlanul munkába menő, vagy éppen hazafelé tartó embereket és vitték el őket különböző kényszermunkákra. Volt akiről hónapokig, sőt éveken át semmit sem tudott a családja.

Aztán lassan konszolidálódott a helyzet. Elkezdődött a romok eltakarítása. A felrobbantott révfalusi-híd mellé gyalog átkelőt ácsoltak.

A településen komolyabb kár nem érte az épületeket. Sajnos azonban kiirtották a két fenyőerdőt.

A világháború utolsó áldozata Kisbácsán Podgorsak János volt. Ezermesterként tartották számon. Sok mindenhez értett. Az országút mellett, a futballpálya helyén volt egy otthagyott lőszerraktár. Jankó (ez volt a népszerű beceneve) tűzszerészként ártalmatlanította a fel nem robbant aknákat, lövedékeket. Egy ilyen lövedék okozta a halálát.

Jó zenehallású muzsikusként ismerték. Udvarukban összejött a fiatalság, ő meg gitározni tanította őket. Fiatal feleség és két kisgyermek siratta.

6. Technikai és szellemi felemelkedés

1945. májusában Európában véget ért a II. világháború. Szűkebb régiónkban -Győrött- munkalehetőség volt bőségesen, a megélhetés mégis egyre nehezebb lett az egyre növekvő infláció miatt. A gyárak, üzemek az élelmiszerellátáson úgy próbáltak segíteni, hogy árucserével vásároltak alapvető élelmiszereket, amit aztán a dolgozók jutányos áron megvehettek.

Kisbácsa-Szitásdombon kezdetét vette a korszerűsítés. Medey István régi álmát váltotta valóra, amikor kezdeményezésére megvalósult a település villamosítása. Girbe-gurba akácoszlopok tartották a villanyvezetéket és a házakban kigyúlt a fény. Nem kellett többé petróleumlámpa, mécses, gyertya-világítás. A település teljes villamosítása 1946-ban be is fejeződött. Ugyanebben az évben postahivatal nyílt a Kultúrház utcában, Horváth Vincéék családi házában. Először Magda, a középső Horváth lány lett a postamester, később nővére Vali váltotta, majd gyereke születése után ismét Magda vette át a hivatalt. Ezzel együtt nyilvános telefon is lett Kisbácsán -igaz csak a postai nyitvatartás idején-, mégis nagy segítség volt a lakosság számára. A posta kézbesítője, levélhordója Sarus Józsefné Ilonka volt, aki 1945-től már Nagybácsán is dolgozott ebben a minőségben. Kisbácsa-Szitásdomb és Sáráspuszta volt a területe. Naponta gyalog járta be nagy körzetét. Kedves, vidám volt és mindenkivel szolgálatkész. Abszolút megbízható, pedig előfordult, hogy nagy pénzösszegeket kellett kézbesítenie. Télen-nyáron, esőben, hóban, napsütésben dudorászva, énekelgetve vitte a nyakában a súlyosan megrakott bőr táskáját. Ilonkát-Ilust-Icát szerették a kisbácsaiak.

1946. őszétől sikerült kieszközölni a Társaskör vezetőségének, hogy a kultúrház váróhelyiségében meginduljon a tanítás, az általános iskola alsó négy osztályos tanulói részére. Az első tanító Iván Tibor volt. A lelkes fiatal pedagógus nemcsak a négy osztály nebulóinak párhuzamos tanítását vállalta, de aktívan részt vett a színjátszó csoport felkészítésében, színdarabok, műsoros estek rendezésében is.

A zenei kíséretet három tagú zenekar látta el. Hegedű: Greiner Julcsi néni, zongora: Sári Ferenc, gitár: Podgorsak János. Rövidesen két tagura csökkent a zenekar Podgorsak Jankó váratlan halála miatt. Az énekszámok betanítását Julcsi néni vállalta, aki komoly zenei szaktekintély volt Kisbácsán. A Győri Filmharmónikusoknak, majd a színház zenekarának is tagja volt. Nagy türelemmel, szeretettel foglalkozott a fiatalokkal. Nagy sikere volt a „Legkisebbik Horváth-lány” című zenés játéknak. A „Földindulás”, amelyet korábban moziban láthatott a közönség, drámai erejével hatott és több előadást is megélt.

A kultúrház várótermében összesen öt félévet ért meg az iskolai oktatás. Adódott egy lehetőség a Külső-Bácsai úti Mészáros-házban, ahol már két tanterem állt rendelkezésre. Szükséges volt a váltás azért is, mert az iskolások száma örvendetesen nőtt a településen. Az 1948-49-es tanév II. félévétől már a Mészáros-házban folyt a tanítás. Új tanerőket kapott az iskola: Szilágyi György lett az igazgató és tanította egyben a IV. osztályt. Később a tantestület tagjaként Koppe Ferencné Ági az I. és II. osztályt, míg Major István a III. osztályt tanította.

Kisbácsa-Szitásdomb település fejlesztésében oroszlánrészt vállalt Gőcze Miklós, aki szép kétszintes házat épített 1943-ban a Szabadság utcában. Gyerekei: fia, leánya aktívan bekapcsolódtak a Műkedvelő Ifjúság közösségébe. Szépek voltak, fiatalok, kitűnő színjátszók, remek énekhanggal. Kedves alakítást nyújtottak a „Nótás kapitány”, a „Gellérthegyi kaland’, a „Zimberi-zombori szép asszony” című zenés játékokban.

1952-ben a települést végre Győrhöz csatolták a város hetedik kerületeként. Ebben az évben választották Gőcze Miklóst a kerület tanácstagjává. Ezt a felelősségteljes, sok elfoglaltsággal járó funkciót -társadalmi munkában- 1970-ig ő töltötte be. Tanácstagként -a gyorsabb elérhetőség érdekében- telefont szereltek fel otthonában. Vállalta, hogy készüléke nyilvános telefonként működjön, ami annyit jelentett, hogy helybeliek éjjel-nappal felkereshették a Gőcze házat, ha sürgősen telefonálniuk kellett. Neki köszönhető az első szilárd útburkolat a Boglárka utcában. Az új iskola építése is az ő kezdeményezése volt. Gőcze Miklós szorgalmazta az ÁFÉSZ-élelmiszerbolt építését, majd az orvosi rendelőt.

7. Az 1954-es nagy árvíz

A Duna németországi, ausztriai szakaszán, de nálunk Magyarországon is igen kemény volt 1954. tele. Már 1953. Katalin napjára leesett az első hó. Ezt azután további tartós havazások követték. Márciusban megindult az olvadás. A folyók megteltek vízzel, amit még tetőzött a tavaszi tartós esőzés.

A sok csapadéknak az lett a következménye, hogy május végére, június elejére a Duna kilépett medréből és elárasztotta az egész árteret. A Medárd-napi esőzések a vizet tovább duzzasztották, így júliusban újabb árhullám indult meg az amúgy is magas vízálláshoz.

Ekkor már olyan súlyos volt a helyzet, hogy állandó -éjjel-nappali- árvízvédelmi szolgálatot rendeltek el a gátakon. Kormányszintű intézkedés történt a veszélyeztetett szigetközi falvak kiürítésére. Végül is a Duna hulláma legyőzte az embert, erősebbnek bizonyult és 1954. július 15-ének délelőttjén az egyik szigetközi falunál -Ásványrárónál- átszakította a gátat. A bezúduló hatalmas víztömeg megállíthatatlanul hömpölygött végig Szigetköz egész területén.

Szitásdombot szinte ellepték az árvíz elől menekülő családok. Elsősorban Nagybácsáról, de a távolabbi falvakból, Vámosszabadiból, Bajcsról is érkeztek. Gyorsan összekapkodott, legszükségesebb holmiaikkal jöttek, sátrakat, kévekunyhókat építettek, ahol éjszakára meghúzhatták magukat. Szerencsére az idő naposra fordult, így legalább az eső nem áztatta őket. Akik még időben elindultak, állataikat is magukkal hozták.

Az árvíz nem kímélte Kisbácsa alacsonyabban fekvő utcáit sem. A családok itt összefogtak és majd’ mindenki szállást kapott valamelyik magasabban fekvő háznál. Szitásdomb egy kis sziget volt, amely kiemelkedett a hatalmas víztömegből. A Kultúrház utcának -a Boglárka utca felé lejtő- kertjeit homokzsákokból álló nyúlgát védte, hogy a víz ne jöjjön fel a lakásokba. Ugyanez volt a helyzet a Sárási út alacsonyabban fekvő házainál is.

Az élelmiszerellátás biztosítására katonai mentőcsónakokat, rocsókat állítottak „hadirendbe”. A szitásdombi kertek aljában volt a kikötőjük. Naponta többször is fordultak, hogy az itt maradt családok élelmiszerellátását biztosítsák. A kutak az egész területen -még a magasan fekvő házaknál is- használhatatlanok lettek, ezért az ivóvízellátást is a katonai segélycsapatok biztosították.

Belső-Révfalu megmentésére a Bácsai úti körtöltést az országút teljes szélességében feltöltötték. A munka sajnos hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult, mert július 20-án éjjel a hatalmas víznyomás átszakította a töltést a nádas és a kertek alatt. Azok az idős emberek, akik körömszakadtáig ragaszkodtak kis házukhoz és nem akarták azt elhagyni, éjnek idején a háztetőkre menekültek. Onnan mentették őket csónakokkal és vitték a családokat biztonságos helyre.

Azokban a napokban a belváros sem volt igazán biztonságos. A Dunakapu-téri kőfalat egészen az Elevátorig széles, magas homokzsákokból épített nyúlgát védte. A munkálatokban nemcsak a katonaság, rendőrség, de a civil lakosság is részt vett. Az árvíz 1954. július 22-én tetőzött. Lassan elkezdődött az apadás. Az ár visszavonulását azonban csak a hullámtérben lehetett észlelni, a gátakon belüli víztömeg tartotta magát, magasabb volt a külsőnél. Ekkor két helyen átvágták a Mosoni-Duna gátját, hogy a víz kifolyhasson a lakott területekről. Kisbácsa árvíz sújtotta területein lévő régi házak -melyek nem téglából épültek-, bizony mind összeroskadtak.

Az egészségügyi hatóságok gondoskodtak arról, hogy mindenki védőoltást kapjon az esetleges fertőzések megelőzésére. Sorba járták a házakat és fertőtlenítették a kutak vizét.

Mikor az ár visszahúzódott és járhatóak lettek az utak, megindult az élet a településen. A víztömeg által körbezárt lakosság ismét munkába járhatott. Megkezdődött az árvíz okozta károk felmérése, majd a helyreállítás. Az újraépítéshez jelentős támogatást kaptak a családok.

Rohamos fejlődésnek indult a település. Különösen a magasabban fekvő telkeket vásárolták. Így került sor a Szabadság utca mögötti terület beépítésére. Itt további három utcát alakítottak ki a Szabadság utcával párhuzamosan: Csemete utcát, Kalapács utcát, Dombhát utcát.

Beépült a régi fenyves helye is. Ez lett a Gát utca és ez is Kisbácsához, Győr VII. kerületéhez tartozott.

8. Vallási élet, templomépítés

Kisbácsa-Szitásdomb vallási életét az 50-es évekig a bácsai lelkipásztorok irányították. A település Bácsához tartozott. A gyerekek nagy része az Orsolyita-rend elemi iskolájában tanult. A hitoktatás és a vallási nevelés Nagybácsához kötötte az ifjúságot. Ide jártak szüleikkel templomba. A régi bácsai templom a vámosi út mellett a temetődombon állt. Az 1800-as évek elején épült és 1939-ig -lebontásáig- ebben a kis templomban folytak a vallási szertartások, szentmisék. Akkoriban dr. Luncz János volt Nagybácsa plébánosa. Egyházközségi elöljáróságában már a 30-as években voltak szitásdombiak: id. Medey István és Buchegger Kajetán. Később, ahogy Kisbácsa-Szitásdomb lakosainak száma gyarapodott, további személyekkel bővült az elöljárók száma.

1946-tól önálló iskolát kapott a település, amely ideiglenes jelleggel a kultúrház váróhelyiségében működött. Hitoktatója ekkor még nem volt a tanulóknak. 1949-től az iskola két tantermes lett a Mészáros-féle házban. A hitoktatást Bányász Károly tisztelendő úr tartotta, majd 1950. tavaszán 19 gyerek lett elsőáldozó Kisbácsáról.

A lelkipásztornak elhatározott szándéka volt, hogy templomot épít Kisbácsának. Gyűjtést kezdeményezett, amelyben nagy segítségére voltak a település hívei. Közülük is talán az egyik leglelkesebb Szabó Bözsi néni volt. Minden szabad idejét az adományok gyűjtésére fordította. Később, évek múlva, mikor a templom és a plébánia is felépült, a takarítástól a templom díszítéséig mindenben az élen járt. Sok éven át vállalta az egyházadó beszedését, ami akkoriban nem volt hálás feladat. A hívek gyűjtései, adományai, hét év kitartó, szívós munkája még mindig nem tette lehetővé az építkezés elkezdését, pedig a terület már biztosítva volt. 1956-ban Bányász tisztelendő úr elhagyta az országot, de nem hagyta el kisbácsai híveit. Akkoriban pénzadomány küldése külföldről nem volt lehetséges, ezért tartós élelmiszereket küldött, amelyet pénzzé tettek és a templom építésére fordítottak.

1957. januárjától Madarász Árpád kapott Kisbácsára lelkipásztori, hitoktatói megbízást. Működése alatt épült fel a templom. 1957. tavaszán megkezdődött az alapok kiásása és mire eljött az ősz, Kisboldogasszony napján megtörtént az ünnepélyes alapkő letétel. A szertartást Mentes Mihály kanonok úr celebrálta.

Az épülő templom falától kissé távolabb, az út mellett ekkor már állt a harangláb, melynek kis harangja -a lélekharang- a középkorban épült szent Vid templomból származott. Mai napig ez a lélekharang búcsúztatja a település elhunytjait.

A templom építése nagy ütemben folytatódott. 1958. tavaszán már tető volt az épületen. Ugyanezen év szeptember 28-án Papp Kálmán megyéspüspök úr felszentelte Isten hajlékát, a kisbácsai templomot.

A berendezés az első időkben szegényes volt. Nem voltak mellékoltárok és csak annyi pad volt a templomhajóban, amennyi jelenleg a kis kápolnában van.

Az első -Szűz Mária mennybemenetelét ábrázoló- falfestmény, amely az oltár mögött a szentélyt díszítette, bencés papszerzetes festőművész alkotása volt. Segítségére volt alkotó munkájában id. Buri Károly festőmester.

A templom mögött felépült a plébánia kis épülete is, így a lelkészség vezetője Madarász Árpád beköltözhetett új otthonába. Madarász plébános úr 6 évig, 1962. végéig volt a település lelkipásztora. Őt rövid időre Zimonyi Zoltán követte, majd Kalocsai József látta el a plébánia vezetését 1964-ig.

1964-ben Németh Béla tisztelendő úr kapott megbízást a lelkészség vezetésére, a lelkipásztori, hitoktatói teendők ellátására. Németh Béla akkor már sok éves tapasztalattal rendelkezett, több lelkészségen, plébánián teljesített szolgálatot és 47 évesen, élete teljében, nagy lendülettel fogott hozzá a munkához. Sok volt a tennivaló, nemcsak a templom belső terének, berendezésének pótlásában, a külső templomtér méltó kialakításában, de legfőképp az itt élők lelki életének gondozásában, a gyerekek vallási életre nevelésében.

Béla atya fáradságot nem ismerve tette a dolgát. Járta a családokat, látogatta a betegeket még a kórházban is. Közben -külföldi paptestvérek segítségével- gyűjtögette az adományokat, hogy gazdagodhasson, szépülhessen a templombelső.

Évek során a kis plébánia épület szűknek bizonyult. Nem volt megfelelő helyiség a hivatali teendők ellátására, az egyházközségi elöljárók, hívek fogadására.

Külföldi adományokból, valamint a hívek által végzett sok-sok fizikai munkával 1984-ben elkészült a plébánia épületének bővítése. Ezzel egyidőben új, korszerű, esztétikus haranglábat állítottak a plébánia elé.

Az egyházközség következő nagy beruházása volt a templom orgonája. 1990-ig egy öreg harmónium „szolgáltatta” a zenei kíséretet. Az orgonát 1990. novemberében szentelték fel, melynek úgy külső megjelenése, mint csodálatos zengő-bongó hangja büszkesége lett a kisbácsai templomnak. Ruppert István orgonaművész nemcsak a szentmisék alatt gyönyörködtette a híveket csodálatos orgonajátékával, de többször adott úgy ő, mint más neves orgonisták hangversenyt a szépen szóló orgonán. A templom orgonistája -Istvánt megelőzően- édesapja, Ruppert Ferenc volt, aki a régi harmóniumon sok éven át kísérte a hívek énekét.

1992. júniusában bensőséges ünnepség keretében mutatta be aranymiséjét Béla atya. A templom zsúfolásig megtelt, a szentmisét állófogadás követte a plébánia udvarán.

1995-ben, harmincegy év után Németh Béla kanonok úr elköszönt Kisbácsa híveitől és átadta helyét dr. Szabó Tamás paptestvérének. Tamás atya korához méltó, fiatalos lendülettel kezdte meg áldásos működését. Az általános iskolások hittanóráján kívül a középiskolás korú fiatalok számára is rendszeresen tartott hitoktatást. A hívek nagy sajnálatára csak egy évig maradhatott Kisbácsán. A közelmúltban dr. Szabó Tamást Magyarország tábori püspökévé szentelték. Mátrai István esperes úr 1996. óta látja el az -azóta plébániává lett- lelkészség irányítását. Sokat tett a templombelső korszerűsítéséért, a teljes belső tatarozásért. A hitoktatásban nagy segítségére van Buri Károlyné szakképzett hitoktató, aki már Németh Béla kanonok úr idejében is ellátta ezt a nemes feladatot. Buriné Katinka a hitoktatás mellett nagy türelemmel foglalkozik a „hittanos” gyerekekkel. Nevezetes napokra (pl. Anyák napjára) verseket, énekeket tanít be, amit a szentmise befejezése után adnak elő a hívek számára.

Ugyancsak kedves szokás a Karácsony előtti pásztorjáték, amelyet a templom szentélyében, -a színes égőkkel megvilágított hatalmas fenyők előtt- mutatnak be a gyerekek.

A kisbácsai templom nemcsak belsőleg újult meg, de a Gasztonyi testvérek jóvoltából kívül-belül csodálatos díszkivilágítást kapott, valamennyi szűkebb pátriáját szerető, kisbácsai lakos nagy gyönyörűségére.

9. A település sportja

Szitásdombon a sportélet az 1920-as évek végén kezdődött, egy domboldalból egyenesre gyalult földterületen. Kapufául a focizó fiúk sapkái szolgáltak. Mindenki a saját ruhájában, cipőjében rúgta a „bőrt”, csakúgy kedvtelésből.

Néhány év elmúltával ezt a kezdetleges futballpályát beépítették. Ettől kezdve Bácsára, a Bodzással szemben lévő futballpályára jártak focizni a kisbácsai fiúk is. A csapatnak abban az időben nem volt külső támogatottsága. Barátságos mérkőzéseket játszottak a különböző települések, faluk fiataljai egymással. Ezeken a meccseken már adódott némi bevétel, amelyet a közönség soraiból kalapozással gyűjtöttek. Ebből vették meg aztán közösen a legszükségesebb felszereléseket. A 40-es évek elején a fiatalok részére Levente-bajnokságokat írtak ki, amelybe a szitásdombi fiúk is beneveztek.

A II. világháború sötét napjai alatt szünetelt a sportélet Kisbácsán, hogy aztán 1945. nyárára minden eddiginél nagyobb lendületet vegyen. Igaz, akkoriban nem annyira a futballé volt a főszerep. A kultúrház előcsarnokában felállított ping-pong asztalon vívtak nagy csatákat az asztaliteniszezők. Házi bajnokságokat is rendeztek. Az országút melletti Horváth vendéglő udvarán felállítottak egy ökölvívó ringet. A kisbácsai fiúk közül a Trimmel testvérek jeleskedtek ebben a sportágban, akik nemzeti bajnokságokban is eredményesen szerepeltek. A város különböző egyesületeiből hívtak meg versenyzőket és velük bemutató bokszmérkőzéseket vívtak.

A labdarúgás a kisbácsai fiataloknak továbbra is szívügye maradt. Ahhoz, hogy megfelelő színvonalon futballozhassanak és esetleges bajnokságokba is benevezhessenek, szükség volt felszerelésre. Az anyagi fedezet a színdarabok bevételeiből vált lehetővé. A pálya a kisbácsai réten, az ártér egy megfelelő részén lett kialakítva. Öltözőül az egyik pártoló tag közelben lévő lakásának melléképülete szolgált.

1947-ben eleinte hírverő barátságos mérkőzéseket játszottak. A csapat első edzője Szőrfy Károly volt, akinek irányításával beneveztek a városi bajnokságra. A csapat vezetőségi tagja (intéző, szertáros, pénztáros, stb.) voltak: Radula Gergely, Végh János, Szemenyei Ferenc, Buga Mihály, Kellner István.

A csapatnak anyagi támogatottsága még sok évig nem volt. A legszükségesebb felszerelések pótlását a mérkőzéseken kalapozással összegyűjtött pénzekből fedezték.

Nagy vágyuk volt egy igazi, bekerített futballpálya, öltözővel, szertárral, mosdási lehetősséggel. Az 50-es évek második felére adódott egy lehetőség. A belváros egyik lebontásra váró épületének anyagát ingyen elszállíthatják, ha a bontási munkára vállalkoznak. Akadt jelentkező bőségesen a feladatra, nemcsak a játékosok, de a pártoló tagok közül is.

Trimmel Ferenc építészmérnök -akinek ugyancsak szívügye volt Kisbácsa sportélete- társadalmi munkában tervezte meg a sportlétesítményt és a kivitelezést is ő irányította. A sportpálya futballpályából, és kézilabdapályából állt. A kiszolgáló helyiségek -öltöző, szertár, fürdő- mellett gondnoki lakás és egy fedett tekepálya is épült, a későbbiekben pedig vendéglátó és klubhelyiség. Minden sportot pártoló épkézláb ember az építkezésen töltötte szabadidejét. Senki sem várt fizetséget és a felépült kisbácsai sportcentrum mindenki büszkesége lett.

A csapat Tóth János edző irányításával -a városi bajnokság megnyerése után- 1962-ben bekerült a megyei I. osztályba. A futballisták szakosztályvezetője ifj. Kellner István lett, aki építész technikusként ugyancsak kivette részét az építkezésből. A csapat anyagi támogatását ebben az időben a Mezőgazdasági Gépgyártó Vállalat finanszírozta. A „Mezőgép” nemcsak a csapat teljes sportfelszerelésének anyagi feltételeit biztosította, de a vidékre utazás költségeit is.

A 60-as évek végén már női kézilabda csapata is volt Kisbácsának, amely mintegy három évig sikeresen szerepelt.

A tekepályán rendszeresek voltak a házi tekebajnokságok.

A másik igen népszerű sportág volt a településen a sporthorgászat. A horgász egyesület 1953-ban alakult. Különböző győri cégektől (Kekszgyár, Célgépgyár, Gabonaforgalmi Vállalat) kaptak támogatást. Az első időkben a Szavai-csatornának mintegy 3 km-es szakasza, továbbá az Újfalu és Zámoly közötti kavicsbánya-tó volt az egyesület kezelésében.

A 90-es évek elején a zámolyi TSZ eladta a kavicsbányát, így a horgászegyesület vízterület nélkül maradt.

2001-ben az új halászati törvény szabályai szerint az egyesület megpályázta a Kisbácsa melletti legelőn lévő 1. és 2. számú anyag-gödröt hasznosításra. A részönkormányzat hathatós segítségével 15 évre elnyerte a hasznosítás jogát.

2002-ben haltelepítési akció kezdődött (kb. 30 q hal) és május 4-én az Egyesület megtartotta első horgászversenyét nagy közönségsikerrel.

A Kisbácsai Horgász Egyesületnek mintegy 160 tagja van.

A kisbácsai futballcsapat a Mezőgép színeiben szerepelve mindvégig sikeresen megállta helyét a megyei I. osztályban, 1993-ban -támogatottság hiányában- feloszlatta önmagát.

A sportpályát és létesítményeit -amely a kisbácsai sportrajongók keze- munkájával, társadalmi munkában épült- eladták.

Jelenleg vasárnaponként ún. „olcsó piaci” árusítás folyik a pálya megkopott zöld gyepén.

A helyi részönkormányzati képviselők minden igyekezetükkel azon munkálkodnak, hogy a településen ismét felvirágozzék a sportélet.

A gyerekek részére a -sportpályán kívül- önkormányzati telken lábtenisz pályát alakítottak ki társadalmi munkában. Óvodásaink sikerrel szerepeltek az OVI-Olimpián és bekerültek a döntőbe.

A telepített halastó körül is egyre több a gyerek. A megrendezett horgász versenyen a gyermek-ifjúsági kategóriában:

I. helyezett Győry Marci (kisbácsai iskola tanulója)

II. helyezett Győry Áron (kisbácsai óvodás)

III. helyezett Pintér Dani 6 éves (kisbácsai óvodás)

Úgy a felnőtt, mint a gyerek verseny legjobbjai helyezést tanúsító elismerő oklevelet, és értékes horgászfelszereléseket kaptak . Felnőtt kategóriában említést érdemel, hogy a II. helyet az egyetlen női versenyző Árkosi Gyuláné Margit érte el. Gratulálunk !

10. Modernizáció

A templom és a sportpálya építésével csaknem egy időben –Gőcze Miklós tanácstag hathatós közbenjárására- elkezdődött az iskola építése a Boglárka- és Sövény utcák kereszteződésében.

Az alapok kiásása és betonozása teljes egészében társadalmi munkában, az itteni lakosok közreműködésével történt. Az épületet azután a győri Vagongyár építtette. Az iskola ,az általános iskolai tanulók alsó 4 osztályának, napközijének, valamint óvodának adott otthont.

A korszerű új iskolában 1960-tól elkezdődött a tanítás. A tantestület is bővült: Kissné Gyöngyi a II. osztályt, míg Ablonczy Gézáné a napköziseket oktatta. A kicsikkel szakképzett óvónő foglalkozott.

Az iskolával egyidőben elkészült a Boglárka utca aszfaltozása is.

A település ivóvízzel történő ellátására is ebben az időben került sor. A lakosságnak meghatározott összeggel hozzá kellett járulni az utcai vízhálózat kiépítéséhez. Akkoriban a Boglárka utca még nem volt teljesen beépülve, ezért összefogtak a helyi szülői munkaközösség tagjai és téglajegyeket árulva gyűjtötték össze a szükséges vízhálózati hozzájárulást, 30.000 Ft-ot.

Ezt követően a kisbácsai utcák egymás után szilárd útburkolatot kaptak. Az utak szélességétől függően járda is épült.

A lakosság számának rohamos növekedése miatt egyre sürgetőbbé vált egy korszerű, tágas, több profilú kisáruház építése. A Külső-Bácsai úton felépült ÁFÉSZ ABC az akkori igényeknek messzemenően megfelelt. Az alapvető élelmiszereken kívül friss tőkehús, zöldség-gyümölcs, edényáru, műszaki cikkek forgalmazása is a profiljába tartozott, sőt bizonyos építőanyagokat, cementet, fürdőszoba berendezési tárgyakat, kerítésdrótot és még számtalan dolgot árusítottak.

A kisáruháznak talán legelső és hűséges, nyugdíjazásáig ott dolgozó alkalmazottja, pénztárosa, boltvezető helyettese volt Gyémánt Józsefné Aranka, aki nagy odafigyeléssel, szorgalommal, lelkesen végezte munkáját. Elmondható, hogy az egész bolti forgalmazás a „kisujjában volt”.

Ladocsi Sándor 1969-től lett a kereskedelmi egység vezetője. Az 50-es években települt Kisbácsára. Sokan ismerték és az ÁFÉSZ-en keresztül nemcsak ismert, de népszerű is lett. Mindenkinek „felhajtott”, megszerzett mindent, főleg az akkor még hiánycikknek számító műszaki berendezéseket. Soha senkitől a köszöneten kívül semmiféle ellenszolgáltatást el nem fogadott. Korai halála miatt nem sokáig élvezhette megérdemelt nyugdíját.

A bolti kereskedés kapcsán feltétlenül említést érdemel a Bodó házaspár. Bodó Antal kereskedőnek tanult és kisbácsai lányt vett feleségül. A csinos, széphangú Nagy Anna (Panni) színjátszóként sok primadonna szerepet eljátszott a kultúrház színpadán. Házasságkötésük után együtt dolgoztak az államosított kisbácsai élelmiszerboltokban. Utoljára –nyugdíjba vonulásukig- a Boglárka utcában épült élelmiszerboltot vezették. Az idős korára is széparcú, kedves Bodóné Pannit 2002. tavaszán temették.

Az 1971-es év két jelentősebb változást is hozott: a posta átköltözött a Gasztonyi-házba, a Boglárka utcába. Gasztonyi Gyuláné Gizike átvette Horváthéktól a postamesteri feladatok ellátását. Az új családi házban megnyílt postahivatal tágasabb, korszerűbb és biztonságosabb is volt, mint az elődje. Gasztonyiné Gizike 22 éven át végezte postamesteri teendőit, 1993-ban kérte nyugdíjaztatását.

A település valamikori büszkesége, a kultúrház több éve nem töltötte be azt a funkciót, amiért létrehozták. Az a lelkes generáció, aki rendszeresen látogatta, táncmulatságokat rendezve, vagy műsoros estékkel szórakoztatva a látogatókat, felnőtt, családot alapított, gyerekeket nevelt. A mozilátogatók száma is egyre csökkent a televízió megjelenésével. Anyagi fedezet nem volt az épület felújítására, illetve kulturális célra nem tartották érdemesnek a felújítást. Az iskolás gyerekek száma viszont örvendetesen nőtt, ezért az a döntés született, hogy a kultúrházat átalakítják óvodává. Így a kicsiknek is tágasabb helyük lesz és ezzel megoldhatóvá válik az egész napos óvodai foglalkozás. Az iskolai tantermeket viszont a felszabaduló óvodai helyiséggel bővíteni lehet.

Az egészségügyi ellátás terén is komoly előrelépés történt. 1973-ban átadták az új orvosi rendelőt, amely az óvodává alakított kultúrházzal szemben épült fel. Az épületben két rendelő üzemelt, egy gyermek és egy felnőtt orvosi szoba, illetve vizsgáló, külön váróhelyiségekkel. A gyermekorvosi rendelőben bonyolították a csecsemő tanácsadást is.

Évek múlva Nagybácsán felépült egy igen korszerű betegellátó komplexum, így a gyermekorvosi ellátás azóta ott történik.

A település fejlődése, terjeszkedése tovább folytatódott. A Benedek Elek utca házai már a Szántó-domb lábáig kiépültek. A Szántó-dombon, a Kócsa Ferenc utca két sor házzal büszkélkedhetett. Beépült a Bálványos út, Kisbácsa északi része is szépen fejlődött. A Szitásdomb utca mindkét oldalát modern házak ékesítették. Az út baloldalán Sárás felé, egészen a „Bávány” széléig szép, kertes házak sorakoztak. A Sárási úttal párhuzamosan kiépült az Aranyhomok utca.

A régi -egyházi birtokhoz tartozó- ún. sárási kertben a kivágott néhány gyümölcsfa helyét fenyőfákkal telepítették be. Ma már hatalmas erdei fenyők magasodnak ezen a területen, csodálatos fenyőillattal töltve meg a környék levegőjét. Szarkák és baglyok népes hada lakja a fenyvest.

1982-ben Nagybácsán megalakult a Nyugdíjas Klub. Az ötlet és a megvalósítás is Bárány Lajosnak, a TSZ akkori elnökének volt köszönhető. Mivel Kisbácsán akkor már nem volt olyan közösségi ház, ahol rendezvényeket lehetett volna tartani, így a kisbácsai nyugdíjasok is bekapcsolódtak a Bácsai Klub tevékenységébe. Tóth Ferencné Gőcze Kató, a valamikori remek színjátszó, férjével együtt szintén tagja lett a klubnak. Tíz év elteltével őt választották a klub elnökévé. Kató azóta is rendkívül aktív. A nyugdíjas klubnak énekkara, tánckara van, mellyel járják a különböző településeket, sőt külföldön is sikerrel szerepeltek.

A település közlekedéséről szólva, a régi óránkénti autóbuszjárat természetesen már az 50-es évek óta sűrűbben közlekedik. Eleinte 20 percenként jártak a buszok, 1954-től óránként Nagybácsára is kimentek. 1962-től Bácsa is 20 percenkénti buszjáratokat kapott, Kisbácsára pedig csúcsidőben 10 perces járatokat indítottak. A 70-es évektől, az utak aszfaltozásával az autóbuszok bejönnek a Boglárka utcába és a Sövény utca felé mennek tovább Bácsára. A gyárakba, ipartelepekre műszakkezdésekre külön céljáratokat indítanak. A településhez tartozó Sáráspuszta körjáratú bekapcsolása még nem megoldott.

1988-ban újabb korszerűsítéssel lett gazdagabb Kisbácsa. Vezetékes gázt hoztak be az utcákba, amely komfortosította a háztartásokat, korszerűsítette a fűtést.

A kerület képviseletét 1970-től Szilágyi György, az iskola igazgatója látta el, mint tanácstag. Az óvoda áthelyezése, az iskola bővítése, orvosi rendelő építése is az ő nevéhez fűződik. 1986-ig -nyugdíjba vonulásáig- fejtette ki áldásos működését a kisbácsai lakosok érdekében.

Az 1986-os tanácstagi választásokon Oross Imre, a bácsai TSZ elnöke kapott megbízást a két kerület, Bácsa és Kisbácsa tanácstagi teendőinek ellátására. 1990-ben Oross Imrét önkormányzati képviselővé választották.

1993-ban Gasztonyi Gyuláné nyugdíjazásával Podgorsak Mihályné vette át a postamesteri tisztséget. Az iskola udvarán, a Boglárka utca felől felállított lemez-házikó lett a posta „épülete”. Időközben a településen felszerelték a nyilvános telefonfülkéket, így legalább a telefonálás megoldódott.

1995-ben aztán telefonvonalakat kapott Kisbácsa, így minden igénylőt készülékkel láttak el.

A lakások teljes komfortosítására 1997. augusztusában kiépült a szennyvízcsatorna hálózat.

A csatornázást követően az utcákat újra aszfaltozták, sajnos azonban a felszíni vízelvezetés még nem megoldott.

Az 1998. évi önkormányzati választások eredményeként a nagybácsai Bárány Istvánt választották önkormányzati képviselővé. Ezt követően -a település kérésére- megalakult a részönkormányzati képviselőrendszer. Kisbácsának jelenleg öt részönkormányzati képviselője van, akik társadalmi munkában, ellenszolgáltatás nélkül intézik a lakosság és a település ügyes-bajos dolgait, Bárány István segítségével és támogatásával.

1998. novemberében kiterjesztették a kábel TV hálózatot Kisbácsára is.

A részönkormányzati képviselők céltudatos munkájának eredményeképpen 2001-re elkészült az új, korszerű postaépület a Szabadság utcában. Ugyanezen évben teljes felújítást kapott az iskola, majd a óvoda bővítésére és korszerűsítésére került sor.

Az orvosi rendelő belső átalakításával tágasabb és korszerűbb lett a vizsgáló, sajnos azonban a gyermekorvosi ellátás még nem megoldott.

A lakosság igényei ma már a kulturális és sportélet fellendítését célozzák. Igen nagy szükség lenne egy korszerű közösségi házra, valamint arra, hogy a helyi lakosok által felépített sportpálya ismét a sport céljait szolgálja és a kisbácsaiaké legyen !

2001-ben bensőséges ünnepség keretében állították fel Kisbácsán a templomtér elején a millenniumi kettős keresztet. A kereszt felszentelése Kisbácsa búcsújának napján, augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepén történt.

Jó lenne ezt a kedves, szép napot minden évben méltóképpen megünnepelni.

Végezetül álljon itt egy beszédes számadat:

Épülő, szépülő kerületünk –Kisbácsa-Szitásdomb-Sáráspuszta- lélekszáma a 2000. évi népszámlálás szerint:

2868 lakos

11. Sáráspuszta

Sáráspuszta, illetve az első település a XV-XVI. században alakult ki Sáránsére néven.

A törökdúlások idején veszítette el falu jellegét és területe –lassanként szétesve- beleolvadt a környező győri, bácsai, újfalusi határokba.

A XIX. században a győri püspökség birtokaként Sáráspuszta néven ismét betelepült. A gazdaságot irányító intéző részére tágas udvarházat építettek. A cselédség több lakásos, hosszú épületekben lakott. A gazdaság főleg állattartással foglalkozott. Tehenészete és nagy sértésállománya volt. A „gazda”, aki a cselédségre felügyelt, a pusztát kettészelő út túloldalán, -egyedül álló- nagy tanyaházban lakott családjával.

A szántóföldeken kívül a gazdaságnak virágzó kertészete volt, ahol a munkálatokat szakképzett kertész irányította.

Sáráspuszta lakosainak nagy része 1945. után -az uradalom államosításával- Kisbácsán vásárolt földet és épített házat. A sárási földbirtok és az állatállomány a TSZ tulajdonába került.

A 60-as évek végén a puszta területének nagy részét felparcellázták üdülő telkekké. Kicsi, 100 □-es kerteket alakítottak ki, amelyre meghatározott alapterületű, kis nyaralók építését engedélyezték.

Később a korlátozás némileg enyhült. Egyre nagyobb, korszerű, szép családi házak épültek. Ma már több a lakóház és kevesebb az olyan épület, amelyet kizárólag nyaralóként laknak.

A közelmúltban a régi cselédházak helyét beépítették. Valóságos kis lakópark épült, szociális bérlakásokkal.

A település megközelítése -az autóbuszjáratot illetően- még nem kielégítő. Csúcsidőben félóránként, azon kívül csak óránként közlekednek a buszok.

Sáráspusztát Kisbácsával új, szilárd burkolatú út köti össze. Remélhetőleg, a nem túl távoli jövőben körjárat közlekedik majd Sáráspuszta-Kisbácsa-Nagybácsa között.

Epilógus

Miért is vállalkoztam arra, hogy megírjam szülőhelyem történetét ?

Mindenekelőtt azért, mert végtelenül szeretem és nem tudnám elképzelni az életemet máshol, talán még a város másik kerületében sem.

Másrészt úgy érzem, tartozom ezzel a -talán kissé regényesnek tűnő- krónikával szüleimnek, nagyszüleimnek. A tőlük hallott történetek benne vannak ebben az írásban és ezeknek a történeteknek a folytatása az én-, a mi életünk.

Vállalkozásomhoz az első indíttatást öcsémtől és feleségétől –Sándortól és Arankától kaptam. Azzal bíztattak: sok mindenre emlékszem, itt születtem és eléggé sok időt megértem ahhoz, hogy szűkebb pátriánk történetét megközelítő pontossággal közreadjam.

Ez a leírás azonban nem születhetett volna meg családom, elsősorban férjem segítsége nélkül. Az ő mértéktartó, bölcs tanácsai, nagyon jó memóriája, igen sokat segítettek a régi emlékek felidézésében.

A száz év előtti település kialakulásához, az első családok letelepedéséhez a Megyei Levéltár munkatársaitól kaptam segítséget. Ebben a kutatómunkában társam és későbbiekben is készséges segítőm volt Kovács Sámuelné Iluska. Rendelkezésemre bocsátott egy igen értékes szakdolgozatot Lencséné Bogár Anikó tollából, aki „Egy győri és egy Győr-környéki olvasókör története” című munkájában a Bácsa-Kültelki Társaskör megalakulásának és működésének történetét dolgozta föl. Ezúton -ismeretlenül is- hálásan köszönöm Lencséné Bogár Anikó szíves segítségét.

Kovácsné Sarus Ilus nemcsak a levéltári kutatásban volt igen nagy segítségemre, de a későbbiek során számtalan régi, értékes fotóval gazdagította a Krónikát.

Köszönetet mondok Tóth Ferencné Gőcze Katónak és férjének a rendelkezésemre bocsátott fényképekért és a sok hasznos információért.

Mindenkinek hálásan köszönöm, akik akár nevekkel, dátumokkal, akár fényképekkel, vagy régi történetek elmondásával a segítségemre voltak.

Büszke vagyok a fiamra, aki lassan harminc éve, hogy elkerült hazulról, mégis -igazi kisbácsai lokálpatriótaként- szívesen vállalta a Krónika szövegszerkesztését.

Régi kedves barátaink -Herczeghék- azonnal igent mondtak a felkérésre, hogy „előszavazzák” az anyagot. Szívből köszönöm Herczegh Ferencné Bözsike kedves, szép sorait és őszintén remélem hogy még sok éven át együtt gyönyörködhetünk lakóhelyünk fejlődésében.

Végezetül azzal zárom ezt az „Utóhang”-ot, hogy nem születhetett volna meg Kisbácsa-Szitásdomb Krónikája a bácsai Részönkormányzat segítsége, illetve személy szerint Bárány István önkormányzati képviselő úr hathatós támogatása nélkül.

Kelt, Kisbácsán, 2002. május havában.

Köszönettel a krónikás

Takács Istvánné

Pintér Erzsébet

Tartalomjegyzék

1. .... Kezdet......................................................................................... 1

2. .... Az első családok, házak, utcák..................................... 3

3. .... Közösségi élet........................................................................ 6

4. .... Népesedés, úthálózat....................................................... 12

5. .... Háborús évek......................................................................... 17

6. .... Technikai és szellemi felemelkedés....................... 21

7. .... Az 1954-es nagy árvíz.......................................................... 23

8. . Vallási élet, templom építés....................................... 25

9. . A település sportja .......................................................... 28

10.... Modernizáció........................................................................ 31

11.... Sáráspuszta........................................................................... 35

........ MELLÉKLETEK……………………………………………….….... 39

Vissza:

LAP TETEJÉRE

BÁCSATÖRTÉNETHEZ

FŐOLDALRA

Takács Istvánné

ELŐSZÓ

1.

Kezdet

Az első családok, házak, utcák

Közösségi élet

Népesedés, úthálózat

Háborús évek

Technikai és szellemi felemelkedés

Az 1954-es nagy árvíz

Vallási élet, templomépítés

A település sportja

Modernizáció

Sáráspuszta

Epilógus