50 éve jött az ár

2004-07-13

A szigetközi emberek élték meg a legnagyobb pusztítást az 1954-es dunai árhullám levonulásakor. A kisbodaki, ásványrárói és dunakiliti gátszakadások után a lakóházak többsége térdre rogyott a víz szorításában.

Szigetköznek több mint fele, 35 ezer hold „elúszott", s csak egy hónap múltán kezdhették meg a helyreállítást. Ehhez még az Egyesült Államokból is érkezett segítség. Az oldalakat összeállította: Sudár Ágnes, Ferenczi József, Tóth Gyula és Cséfalvay Attila.

1954-ben késõn kezdõdött az Alpok magasabb csúcsain a hóolvadás. Ehhez aztán bõséges nyári csapadék is járult július elején. A mediterrán ciklon hatására két hullámban példátlanul heves ár vonult le a Duna szigetközi szakaszán. A települések árvízvédelmi töltései 1892 és 1896 között épültek, s közel fél évszázadon keresztül nem erõsítették azokat. Ötven éve, 1954 júliusában szinte emberfeletti módon védekeztek a Duna mentén: a szivárgók és a megcsúszó töltések erõsítésével próbálkoztak.

A töltések magasításában, erõsítésében versenyt futottak a vízszint emelkedésével. Július 15-én, mikor már úgy tûnt, hogy a védelmi szervezet mégis úrrá lesz a helyzeten, dél körül Ásványrárónál elszakadt az árvízvédelmi töltés. Két óra múlva Kisbodaknál, majd másnap hajnalban Dunakilitinél is megadta magát a védvonal.

Puha volt a töltés, mint a gumi

A hetvenegy éves kisbodaki Pintér Ferenc – aki a gáttól száz méterre, az egykori szülõi házukban él – tanúja volt annak a pillanatnak, amikor átszakadt a töltés, s kártyavárként omlott össze a családi házuk. Mint mondja: ez máig torokszorító érzés számára.

– A gát a mostaninál két méterrel alacsonyabb volt akkoriban. Huszonegy éves voltam, éppen sorkatonai szolgálatomat töltöttem Várpalotán. A rádióból és az újságokból értesültem az otthoni hírekrõl, valamint a szüleim leveleibõl tudtam: egyre nagyobb a baj. 1954 júliusában sorra küldték haza a szigetközi katonákat. Mire hazaértem, már olyan magas volt az ár, hogy mindenki összepakolt Kisbodakon: ruhanemût, élelmet, gabonafélét. Az unokabátyámék Máriakálnokon laktak, s eljöttek lovas kocsival: õk segítettek elhurcolkodni.

Rengeteg „lapátos" ember volt itt az ország minden részébõl. Építették és erõsítették a nyúlgátakat. Ennek ellenére átázott a töltés, olyan puha volt, mint a gumi. Már az árvizet megelõzõ tél is csapadékos volt, ráadásul kora tavasszal is sok esõ esett. Ezután megjött a márciusi köd: a szigetközi ember ebbõl mindig tudta: száz napjára nagy víz lesz. Ez a tapasztalat mindig be is igazolódott, amíg nem terelték el a Dunát. Folyamatosan áradt azon a nyáron a folyó, aztán „zúgva, bõgve törte át a gátat".

Láttam a gátszakadást

– Július 15-én dél körül aztán nem bírta tovább a töltés, s átszakadt az iszonyú nyomás alatt. Apám szülei már felrakodtak a kocsira, én pedig kémleltem a vizet: a szakítás pillanatát is láttam. A faluban félreverték a harangot. A töltés alsó része teljesen átázott, az ürgelyukak is megteltek: megkereste a Duna az útját. A szlovák töltéstõl idáig 3–4 kilométer szélesen mindenhol víz volt: óriási nyomást kellett addig is tartania a gátnak. Amikor menekültünk ki Kisbodakról, visszanéztem a házunkra: úgy rogyott össze, mint egy kártyavár. A nagykapu teteje felett folyt át a víz: ment Dunaremete és Darnózseli felé. Odaveszett a konyha- és szobabútorunk. Szó szerint a sarkunkban volt az ár, úgy siettünk Püski felé, mint akit kergetnek. Dunaremeténél 622 centiméterrel tetõzött a folyó. A teheneket utána kötöttük a lovas kocsinak, a disznókat autóval elvitték a katonák: ezeket úgy kellett megkeresni, én például Újrónafõnél találtam meg enyéimet.

Kálnokig ment utánuk a Duna

– Az egész falut ki kellett telepíteni: mi Máriakálnokra kerültünk. Csakhogy éjfélkor ott is verték az ablakot, hogy meneküljünk, mert „itt a Duna". Így aztán Mosonmagyaróvárra mentünk, Szalay Zoltánék fogadtak be bennünket. Azonban ott is mindig gátat kellett építeni, mert Feketeerdõ, Dunakiliti felõl jött a folyó, kereste a laposokat. Kisbodakról a gátõrnek is menekülnie kellett.

Édesapja itt maradt: az egyik szivattyútelepnél már tüzesek voltak a motorok, azokat irányította. Az épület egyik felét ki kellett bontani, akkora volt benn a hõség. Addig jártak a gépek, amíg Lajos bácsit is majdnem elvitte a víz. Ekkor állították meg a szivattyúkat, melyeket az árvíz után el kellett vinni „rosszvasba". Néhány õr maradt csak a faluban: õk csónakkal járták a házakat, s a trágyadombon rekedt tyúkokat etették, s összeszedték a tojásokat.

Kisbodakon 15–20 épület maradt ép

– Én is visszajöttem hamarosan: Püskin elkötöttem egy csónakot, s hazalapátoltam.

Nem féltem akkor sem, most hetvenegy éves vagyok, s még „meg tudom evezni a vizet". Körülbelül egy hónapig voltunk távol, iszonyú büdösre értünk haza, fertõtleníteni kellett, hatalmas volt ugyanis a járványveszély. Eltakarítottuk a romokat: az egész falu összefogott. Állami segítséget is kaptunk, vonaton jött a cserép és az építõanyag. Amerikából kukorica, olaj, búza és takarók érkeztek. A bútorokat jutányos áron kaptuk meg. Több száz önkéntes kõmûves dolgozott a faluban. Nyár végére már lakható lett a házunk, még a villanyt is bekötötték. Hamarosan a töltés magasságán is emeltek. Szerencsére emberi életben nem esett kár az árvíz idején. Talán 15–20 épület maradt épségben Kisbodakon.

Buzgárok a gabonatáblában

A nyolcvanegy esztendõs ásványrárói Vadász Ernõ már az ötven évvel ezelõtti árvíz idején is a vízügynél dolgozott, késõbb harminc évig gátõrként tevékenykedett.

– Abban az évben egész tavasszal „nagy víz" volt, másfél hónapig volt árvízkészültség, s egyre súlyosabb lett a helyzet. Az egész ásványrárói töltésszakaszt másfél méter magas nyúlgát tartotta. Nehéz volt a dolgunk, mert a töltés innensõ oldala szántó volt, így a buzgárt sem nagyon lehetett megtalálni a gabonától. Az árhullám elõl mindenkit ki kellett telepíteni a faluban. A fiatalokat és a gyerekes anyákat már a gátszakadás elõtti nap elvitték: az én családom – feleségem és az akkor egyéves kisfiam – Pannonhalmára került. Én itt maradtam, a házunkat nem vitte el a víz, csak az udvarig jött be. Ásványrárón maradni csak saját felelõsségünkre lehetett.

Az akkori töltés ahhoz a vízhozamhoz gyenge volt, érthetõ, hogy nem bírta a nagy nyomást. Július 15-én háromnegyed tizenegykor adta meg magát. Én mindennap a töltésnél dolgoztam, folyamatosan töltöttük a homokzsákokat, hullámverés ellen védekeztünk, erõsítettük a nyúlgátakat. A gátszakadás után uszályok hozták be a falu szélére a köveket, azokat pakoltuk. Kétszáznyolcvan házat öntött el a folyó, s 2400 embert kellett kitelepíteni. Miután lement a víz augusztus derekán, kijött egy bizottság, s felmérte a károkat.

Megérkeztek a „közerõk" – katonák, tûzoltók, gyári munkások – s megkezdõdött az újjépítés. A község hálája jeléül az egyik utcát például Szerszámgépgyár utcának nevezte el, a segédkezet nyújtó gyári munkások miatt. A mi házunkat is elbontották – mert az alapot alámosta a folyó –, majd újjáépítettük. A vályogházak persze egytõl egyig összecsuklottak. Pszre nagyjából helyreállt a rend a faluban. Az árvíz után egy évvel gátõr lettem, s harminc évig töltöttem be ezt a tisztséget.

Mindent elvitt az ár

A hetvenhét éves doborgazszigeti Haselberger Lajosné szerint bár idõben fel tudtak készülni a gátszakadásra Kilitinél, mégis bútoraik és a házuk is odaveszett.

– Az állatokat a lovas kocsihoz kötöttük, a ruhákat felpakoltuk, s indulnunk kellett egy mosonmagyaróvári iskolába. Érkezett ugyanis a hír, hogy Dunakilitinél hajnalban átszakadt a töltés, s néhány órán belül már ott is volt a házunknál. Az épület összerogyott, a berendezések összetörtek, mindent elvitt az ár. Az ablakunk magasságáig volt a folyó szintje. Állami segítséggel aztán egy hónap elteltével kezdhettük el az újjáépítést. Ugyanarra az alapra építkeztünk, az ország minden részérõl érkezett segítség a faluba.

A folyó hatalmas pusztítást végzett: 29 település szenvedett árvízkárt. Ez mai áron mintegy 60–80 milliárd forintot tett ki, ami kiegészült 20–30 milliárdos védekezési költséggel. Romba dõlt 1394, megrongálódott 2165 ház. A mentett oldalra kiömlõ víz mennyisége 464 millió köbméter, az elárasztott terület 3,55 millió hektár volt.

A Szigetköz 65 ezer kataszteri hold szántóterületébõl 35 ezer került víz alá. Az ötven évvel ezelõtti szigetközi árvíz Nagybajcsnál 784 centiméteren tetõzött.

Az árvíz az okozott katasztrófa mellett tanulságokkal is szolgált. Beigazolódott, hogy a töltések kiépítettsége és a rendszeres karbantartása fontos feladat. Fejlesztések kezdõdtek a térségben, melynek eredményeképp sikerült kivédeni az 1965-ös, az 1991-es és a 2002-es árvizet is.

„Mégis... tudja, mennyire hiányzik nekem az a Duna, mely rengeteg katasztrófát okozott abban az idõben? Hiányzik az, amikor az õszi ködök idején dudálnak a hajók: itt volt ugyanis a horgonyzóhely. Zörögtek a vasmacskák, román hajók érkeztek. Meg is maradt az a szólás a faluban, hogy »olyan kiabálással vagy, mint a román hajósok«. Hiányzik a folyó, pedig mennyi borsot tört az orrunk alá!"

Kapcsolódó cikkek >>

Cukroszsákok a töltéseken (2004-07-14) >>

Az árvíz emlékét egy kisfiú születése õrzi (2004-07-13) >>

Ma mit védenének elsõsorban? (2004-07-13) >>

A mentés az ár után is folytatódott (2004-07-13) >>