Az ’54-es dunai árvíz emlékezete

Harcsás

2006-07-20

A győri Szabó Gyula a 77. évében jár, ám a július 20-i dátumot a lelke mélyén őrzi.

A győri Szabó Gyula a 77. évében jár, ám a július 20-i dátumot a lelke mélyén őrzi. Ötvenkét éve hajnali négy óra előtt öt perccel a Duna egy húszméteres szakaszon átszakította a révfalui körtöltést, s a hatalmas víztömeg elementáris erővel zúdult a városrészre. A nyugdíjas építészmérnök ma is a Tábor utcai szülői házban él, emlékeiről mesélt.

Az akkor 24 éves fiatalember szüleivel együtt minden híradásra fokozottan odafigyelt. Az ásványrárói gátszakadásról tudtak, így sejtették, hogy nagy a baj.

– A gátszakadást követően a víz jött, csak jött lefelé – emlékezett az ominózus napra Szabó Gyula. – A körtöltés bírta, amíg bírta, ám hajnalban szemtanúja voltam, amint a víz ömlik befelé. A gát felől kiabálták: „Jön a víííz, jön a víííz!" Az utcánkban háromméteres árvíz hömpölygött, az iskolánál ladikok álltak. Rettenetes volt. Féltünk. Mentettük, ami menthető. A víz csak jött, folyamatosan. Már az ablakunk bádogjáig ért.

Szabó Gyula – építészmérnök lévén – megpróbálta kiszámolni, ha szakad a gát, meddig ér majd a víz a házukban, ám tévedett. Kereken egy métert.

– Katonák segítettek, de én nem akartam az ideiglenes szállásunkon, a bencéseknél éjszakázni – folytatta a nyugdíjas. – Később ladikkal visszamentem a házunkhoz. A látvány rettenetes volt, ma is megvisel. A korosztályunkból csak kevesen élnek már, ezért is tartom fontosnak az emlékezést. A július 20. nekem ma is különleges napot jelent. Ilyenkor mindig előveszem a régi fotókat, a féltve őrzött újságcikkeket. Például a Béke és Szabadság címűt, amelyben riport és képek számolnak be Győr megmeneküléséről, az „árvízi csatáról".

Ötvenkét évvel a történtek után is az „élet háza" a Szabó családé, ahol mindig történik valami. A gyerekeink, az unokáink jönnek-mennek, de a bázis ma is a nagy árvizet is megélt szülői otthon – megannyi titkával.

„ Nagy Révfalu utcáin, a Szigetköz termékeit – gabonát, zöldséget, gyümölcsöt – szállító kocsik helyett csónakok közlekednek. Nagyon sok csónak, egymás után, szünet nélkül hozzák a házakban rekedt embereket és megmentett holmikat. Már sokat írtunk katonáink hősiességéről, de minden szó kevés ahhoz, hogy a valóságnak megfelelően visszatükrözze azt a harcot, melyet néphadseregünk fiai a drága emberélet megmentéséért folytatnak."

(Részlet a Győr-Sopron megyei Hírlap 1954. július 20-i számából.)