Fenékküszöb - Ludwig Emil írása

Fenékküszöb

Tanulmányi kirándulás a Szigetközben, szárazon és vízen, tizenöt évvel a folyam elterelése után

Magyar Nemzet - 2007. augusztus 4.

Ludwig Emil

Ráró déli határában, a Győrből Moson felé vezető régi országút mentén különös formájú, háromszög alaprajzú kálvária áll. 1738-ban készült, a község akkori földesurának, gróf Apponyi Zoltánnak a megrendelésére. Fundálója valószínűleg ugyanaz a Wittwer Márton Atanáz mester, aki 1721 és 1725 között a karmeliták templomát és zárdáját építette Győrben. A trianguláris szerkezet és minden hármas részletmegoldás – beleértve az emeleti Golgota három keresztfáját – a Szentháromság barokk eszméjét szimbolizálja és hirdeti. A trinitás jelképek ebben az időben főleg katolikusok lakta helyeken s jellemzően osztrák-német hatásra divatoztak Magyarországon. A kálvária zsindelyes tetejét díszítő finom vaskereszt szintén XVIII. századi kovácsmester ügyességét dicséri. Az építménytől pár méterre álló hatalmas, tiszteletet parancsoló fa a régi Szigetközre jellemző fekete nyár ritka példánya. Több mint százesztendős életkorával, törzse 520 centiméteres kerületével a legöregebb és a legnagyobb a vidéken. A külföldről behozott, gyorsabban növekedő fehér nyárfák jó ideje kiszorították az itteni életteréből.

Több mint 2000 köbméter vizet hoz másodpercenként Pozsony felől a magyar határra érkező Duna éves átlagban. Ennyi víz tíz másodperc alatt négy méter mélyen megtöltene egy futballpálya méretű medencét; egy év alatt hét méter magasságban beborítaná Magyarország egész, 93 ezer négyzetkilométernyi területét. Csehszlovákia 1992 októberében keresztgáttal elzárta a folyam főmedrét az országhatár túloldalán, és a területén épített bősi erőmű csatornájába terelte az Öreg-Dunát. A dunacsúnyi zsilipen az eredeti vízhozamnak csak 5-10 százalékát engedték a régi mederbe. A főmeder felső szakaszán emiatt 3-4 méterrel csökkent a vízszint, a szigetközi ágrendszer 72 százaléka teljesen kiürült. Bár a hágai Nemzetközi Bíróság 1997-ben meghozott ítélete alapján Szlovákiának megfelelő mennyiségű vizet kellene juttatnia a régi mederbe, máig sem érkezik másodpercenként 400 köbméternél több víz a Szigetközbe, ami az eredetinek csupán húsz százaléka. Az elmúlt tíz évben egy cseppet sem jutottunk előbbre az alkudozásban. Egyes itthoni vízügyes körök még további vízlépcsőépítésről is álmodoznak, s baloldali kormányzás idején rendre visszatér a kétoldalú mutyizás, a magyar tárgyaló felek hivatalosan szóba sem hozzák a „kényes” kérdést. Másfél évtized elteltével immár visszafordíthatatlanul megcsappant a Duna alatti ivóvízbázis, a környezetváltozás drámai károkat okozott az élővilágban, és mindennapos gazdasági gondokat jelent az itt élő embereknek (és az országnak).

Pozsonynál a királyi vár alatt 270 méter széles a Duna medre, Komáromnál már 430 méter, a köztük lévő száz kilométeres szakaszon a folyam lelassul, szétterül. A tágas sík vidéken lerakja a hordalékát. Kétmillió év alatt 300-700 méter vastagságúra hízott az a hatalmas kavicságy, amelyet az Alpok északi gyűjtőterületéről sodort magával a víz. A kontinens legnagyobb és legjobb minőségű ivóvízkincse gyűlt össze a mélyben, páratlan szépségű és biológiai értékű vízi világ fejlődött ki a felszínen. A termékeny, halban, vadban dúskáló vidéken települések sűrű hálózata alakult ki az Árpád-korban. Az Öreg-Dunából Pozsonypüspökinél észak felé kilépő Kis-Duna – lejjebb a Vággal együtt – közrefogja a Csallóközt, a Rajka fölött kiágazó déli mellékág, a Mosoni-Duna alkotja a Szigetköz határát. Köztük, sok száz négyzetkilométernyi területen tengernyi hosszúságban kanyargó, folydogáló oldalágak, vízjárta csatornák, fattyú- és holtágak hordják szerteszét az életet adó vizet. „Szigetköz a Duna gyermeke, Európa legszebb vízi birodalmát építette itt fel a Kisaföldön” – írta Timaffy László a tájegység népéletét bemutató könyve bevezetőjében, 1980-ban. Pár napot töltöttem ott a minap, szárazon és vízen, az időközben történt változásokat tanulmányozva.

Rajka keleti határában szálltunk először túrahajónkba. Útitársaim a kisbajcsi Vörösmarty Mihály Általános Iskola tanárai és diákjai. Az egyik fiú 1992-ben született, s már nagyra nőtt, amióta a Dunát elterelték. Rajkánál 1983-ban épült a Mosoni-Dunát tápláló zsilip, szerencsére, hiszen alig három kilométerre innen északra, az államhatár túloldalán töltötték fel egy évtized múlva, rohammunkával, a hírhedt dunacsúnyi keresztgátat. (A kempingből kerékpáros élménytúrát szerveznek a megtekintésére.) E zsilippel és a Mosonmagyaróvár alatt készített fenékküszöbbel a Duna déli mellékágának szintjét már korábban szabályozták a magyar mérnökök, ennek köszönhető, hogy az 1992-es vízlopási akció hatása alig érezhető a Mosoni-Duna vízállásán. A kanyargós, óránként 2-4 kilométert haladó folyó mentén ma is dús a vegetáció: magasra nőtt jegenyesorok, galériaerdők, sűrű füzesek, vízbe hajló ágú vegyes lombos-bokros rengetegek alkotják a változatos, buja növénytakarót. Sokféle fát: égert, nagy növésű mogyorót, somot, fehér és ezüstnyárat, kis levelű hársat, galagonyát, vadgyümölcsöket ismerünk fel; nádas, gyékényes, sásos állóvíz, sok-sok tarka virággal inkább csak lejjebb tűnik fel a part mentén. Huszonhat kilométert evezünk a tiszta, nyugodt vízen, motorcsónak, munkazaj sehol sem zavar meg, csak egy-egy kalóz dízelszivattyú berreg a fák közt, távol a lakott helyektől, a termőföldek gazdái így próbálják pótolni a vízhiányt. Mindenütt madarakat látni-hallani, az apró énekesmadarak seregétől a harkályon, gerleféléken át a szárcsákig és más gázlómadarakig, a nagy testű, fenségesen szálló gólyákig, kócsagokig, szürke és fehér gémekig. Megpillantunk a csendben egy ivó őzet, száraz faágon sütkérező teknőst. A vízben halak rabolnak. Temérdek, egy lábon álldogálva szunyókáló, napfürdőző vadkacsát, récét látni a parton, nem zavartatják magukat, ha embert látnak, pedig alább tömegével nevelik őket levadászásra.

Elkanyargunk Bezenye és Feketeerdő között, a vízen megközelítjük Dunakilitit. Ez utóbbi jelentősebb, középkori alapítású halászközség kárvallottja a vízrablásnak, keleti határában, az 1843-as folyamkilométernél 1995 nyarán széles fenékküszöböt kellett készíteni az országhatárt képező Öreg-Dunán a katasztrofálisan alacsony vízszint emelése, a károk enyhítésére céljából. A műtárgy azonban úgynevezett kolmatációt okozott, a pangás miatti gyors eliszaposodás következtében a víz minősége tovább romlott. A hagyományos halászatnak annyi. Hatvanféle hal élt itt, ’92 őszén a téli pihenőre készülő halak zöme az ágakban rekedt. Az akkor elpusztult halak tömegét 150 és 450 ezer kilogramm közé teszik. Az ívóhelyek nagy része megsemmisült. A halászok egyszeri kárát 200 millió forintra becsülte, az évenkénti veszteséget 20-25 millióra tartja az Állami Számvevőszék tanulmánya.

Első táborozóhelyünk, Halászi a Felső-Szigetköz legnépesebb települése. Lakóinak száma 2300. Zsigmond király emelte mezővárosi rangra 1426-ban, abban az esztendőben pusztító áradást is feljegyeztek a Dunán. Régi népe halfogással és kereskedéssel foglalkozott, a mostaniak szemmel láthatóan az idegenforgalomból, vízi turizmusból szeretnének megélni. Ennek azonban sem a környezetváltozás, sem az évek óta romló gazdasági helyzet nem kedvez. Kajakos-kenus túrázók szép számmal kikötnek a parti kempingnél, biciklis csoportokat is látni, a szemrevaló étteremben azonban nyár derekán alig üldögél vendég, a drága és vacak sört kortyolgatva. A szomszédos Mosonmagyaróvár szintén az idegenforgalomból akar boldogulni, ám az előző években szépen tejelő osztrák bevásárlóturizmusnak bealkonyult. Az emberek most innen járnak a határon túlra olcsóbban bevásárolni. A városban 170 fogászat működik, ez máshol egy megyének is elég lenne Magyarországon, de ebből a 30 ezres település aligha fog zöld ágra vergődni. A műemlékekben gazdag, ám évtizedek óta elhanyagolt óváros rendbe hozatalához, vonzóvá tételéhez nagyon sok pénz – és normális kormányzás – kellene.

Óvár keleti szélén csinos, mértéktartó parti villák és nyaralók szegélyezik a folyót. A Mosoni-Duna itt veszi föl az osztrák földről érkező Lajta vizét. A folyóról jól látható az 1856-ban alapított, országos hírű Kühne-féle mezőgazdasági gépgyár patinás épülete, amelyet előbb kommunizáltak, utóbb privatizáltak. Külföldi cég(ek) tulajdona 1997 óta. A vele szemközt lévő fenékküszöb kőgátján kell átemelnünk hajóinkat. Húsz kilométer lapátolás után Kimle község szélén kötünk ki, festői partszakaszon. A táborhely neve Cvika, a gazdájának is horvát családneve van. A településen három nemzetiség élt egymás mellett évszázadokon át: középkori magyarok, a török elől délről ide menekültek és a XVIII. században betelepített svábok. Utóbbiakat 1947-ben kiűzték innen is, így a régi Német-Kimle falurészből is Magyar-Kimle lett, a vashídtól és az Árpád-kori templomtól délre eső utcák pedig Horvát-Kimlét – Kemlját – alkotják. Kis boltjában reggeli sütésű, malomkerék nagyságú kenyér friss illatára kapjuk fel az orrunkat. A teljes kiőrlésű búzából sütött, aranybarna kérgű, háromkilós kenyér napokig friss maradt volna, estére azonban morzsa sem maradt belőle. A közeli Lipót híres-neves pékségében készült kenyér méltó lenne egy „magyar örökség emlékdíjra”. A hétszáz lelkes településen található a pékségen kívül a Szigetköz egyetlen termálvizes fürdője, kempinggel és négycsillagos wellness hotellel, utóbbi az úgynevezett minőségi turizmus „zászlóshajója”.

A mi szerény hajóink újabb húsz-egynéhány kilométer megtétele után Mecsérre érkeznek. Táborhelyünktől félórás kerékpárút Ásványráró. A község – a szomszédos Hédervárral együtt – a Nagy-Duna régi, öt-hét kilométer szélességű árterének szélén fekszik. Mindkettő a környék legrégibb települései közé tartozik, amíg azonban a Géza fejedelem idején magyar földre vetődött Héder ispán nemzetségének barokk kastélya – közelében a gótikus Boldogasszony-kápolnával – ma is épségben látható, Ásványráró minden régi épületét elvitte a folyam. Itt szakadt át a nyári gát 1954. július 15-én, a hatalmas áradat elsodorta a község 360 lakóházát. Az Ásvány és Ráró falvakból húsz évvel korábban egyesített település hamarosan újjáépült, az akkor divatos kockaházakkal. Az ásványi részen található a titokzatos eredetű „Titán” nevet viselő kisvendéglő, ahol a Szigetköz legjobb halászléjét főzik; Ráró határában pedig egy barokk kori építészeti és egy természeti ritkaság festői együttesével találkozhatunk (lásd keretes írásunkat!). Ugyanitt látható annak a „mentett oldali vízpótló rendszernek” az egyik, 3,8 kilométer hosszú ellátó csatornája, áteresze és zsilipje, amellyel az Alsó-Szigetköz kiszáradását igyekeznek megakadályozni a Mosoni-Dunából átlósan átvezetett vízzel. A meder és a műtárgyak 1992 és 2005 között készültek, túlnyomórészt hazai közpénzből. A magyar állam a Duna medersüllyedése és az elterelés miatt vészesen apadó talajvízszint megmentésére a Felső-Szigetközben 119, az Alsó-Szigetközben 62 kilométer hosszú pótlórendszert épített, amely a Szavai- és a Zámolyi-csatornával összekapcsolva másodpercenként 2 köbméter(!) vízzel pótolja az eredetileg 2000 köbméter víz elvesztését.

Dunaszeg kényelmes, árnyékos vízpartján táborozunk utoljára, majd egy végső, húsz kilométeres etappal elhajózunk a győri egyetemi város aranypartjáig. Összesen 97 kilométert végigevezvén és -csurogván igazán megkapó látvány a jutalmunk, amikor a győrzámolyi nagy kanyar után kiegyenesedő folyószakasz végén, kétoldalt sűrű erdővel keretezve feltűnik a Püspökvár és a székesegyház tornya. A Mosoni-Duna a győri vár alatt egyesül a Rábával, majd újabb húsz kilométert megtéve, Véneknél visszatér az Öreg-Dunába. A főmederben ott már hazaérkezett a Szlovákiába elterelt víz, miután jól megdolgoztatták a bősi erőműben. A 209 lakosú, legkisebb szigetközi településsel, Vénekkel szemközt, a határfolyó északi oldalán a színmagyar lakosságú csallóközi Csicsó fekszik, a jobb parton a Gönyűtől északra épülő Ro-Ro kikötő elkészült, de még nem használt logisztikai létesítményei láthatók. Mindenütt hatalmas meder- és partszabályozó munkálatok nyomai, hiszen a csehszlovákok által készített duzzasztócsatorna semmit sem oldott meg a Duna szigetközi szakaszának régi hajózási gondjaiból. Sőt az egyoldalúan kierőszakolt műszaki (és politikai) megoldás újabb hidrológiai problémákat szült a „Duna gyermekének”. Minderről és az egyéb veszteségekről egy következő riportban számolunk be.

(Rajkáról a Magyar Nemzet 2005. november 19-i; Hédervárról a november 26-i; Pozsonypüspökiről a december 3-i, Mosonmagyaróvárról a december 10-i számában jelentek meg sorozatunk írásai.)