Hatvankét éve történt a győri tragédia

Gülch Csaba

2006-04-13

Győr, 1944. április 13. Dél körül szövetséges repülőgépek – főként a vagongyár környékén – megbombázták a várost.

Pelles Istvánné Pintér Anci nyolcévesen élte át azokat a napokat. Április tizenkettedikén vészjósló kondenzcsíkokkal repülők jelentek meg Győr fölött. Édesapja Kisbácsán akarta biztonságba helyezni lányát, de ez valami miatt elmaradt. Így a légiriadó alatt a nagymamával és néhány rokonnal együtt egy bunkerban húzták meg magukat.

– Harmincketten szorongtunk a mélyben. Sok idegen is odamenekült, főként azok közül, akik a vagongyárból biztonságot keresve átjöttek a dunai réven – emlékezett Anci néni.

– Három és fél órát voltunk lenn, akkorra tudtak kiásni bennünket. Csak négyen maradtunk életben, mégpedig azért, mert a bunker végébe húzódtunk, ahová szellőzőnek egy cső vezetett. Azt a törmelék nem tudta annyira betemetni, hogy ne jusson le némi levegő... Mikor elmentek a repülők, apuka bejött Kisbácsáról biciklivel, keresett minket. Sokakkal együtt kézzel, ásóval kezdte kaparni a földet a bunker fölött. Az akkori látványt valahogy úgy tudom leírni, mintha egy jó nagy gödörbe embereket meg épületdarabokat dobáltak volna bele, téglát, deszkát, kettétört gerendákat. Majd mintha ezt az egészet betemették volna földdel és jól összerázták volna.

Így nézett ki akkor az a környék... Emlékszem, valami irtózatos morajlás, mozgás kísérte a bombázást. Kérdeztem is nagymamától, akinek az ölében ültem: „Nagymama, utazunk?" A mi bunkerunkban lévők nagy része egyébként úgy halt meg, hogy megfulladt, vagy a légnyomás végzett vele...

Apuka ásás közben a gyűrűjéről ismerte fel húga törmelékből ágaskodó kezét. Talán levegőért akart kaparni...

„ Apuka segítséget hívott és így tudtak kimenekíteni bennünket a bunkerból. Velünk szemben ült nagymama nővére egy ötéves kisfiúval. Ő meghalt... Huszonnyolc ember volt kiterítve a bunker előtt."

Török István tízéves volt akkor. Emlékei szerint több mint ötven bombatölcsér, száma sincs halott, a környékbeli diófák ágain pedig napokig himbálózó emberi testrészek maradtak a bombázás után.

– Nekem az volt a szerencsém, hogy a szüleim – mielőtt elmentek dolgozni – elvittek nagyapáékhoz... A bombázás után sorra jöttek a katonák, s miközben a folyóban mosakodtak, mesélték, hogy ég Pataháza, meg Révfalu Duna felőli része. Mindent agyonbombáztak és sok a halott. Ezt is mondták...

A bátyám és a nővérem, akik a vagongyárban dolgoztak, csónakkal jöttek haza. Csak arra emlékeztek, hogy miként jutottak a révfalui partra, de arra már nem, hogy miként jutottak el a zsidó temetőig, ahol én is voltam. Húsz-harminc métereket dobálta őket oldalra, előre a légnyomás. Volt úgy, hogy egy bombatölcsérbe estek, ahol betemette őket a törmelék. Kisegítették egymást, aztán irány előre...

Mikor anyám kora délután hazaért, az ismerősöktől kérdezte, mi van velünk. Az egyik bácsitól tudta meg, hogy a házunkat találat érte, de a családból mindenki él... Emlékszem, mindenki kétségbeesetten kereste a családtagjait, barátait, ismerőseit... Erre még ma sem tudunk megindultság nélkül emlékezni!

A bombázás számokban

Hatvankét évvel ezelőtt 15 perc alatt 150 Liberator közel 400 tonna bombát és 40–50 ezer gyújtóbombát dobott Győrre. Az 532 halálos áldozaton kívül 1132 sebesült és 40 eltűnt szerepel az 1946-ban készült hivatalos jelentésben.