Iszapcsiga
„Hol itt a logika?” – A tizenöt évvel
ezelőtti folyamelterelés alapjában rendítette meg a szigetközi
ökológiai-ökonómiai rendszert
2007. augusztus 11. 00:00
Ludwig Emil
Timaffy
Lászlónak a Szigetköz néprajzáról, népéletéről készült munkájából idézünk: „A
Duna hajózható fő ága, ahogyan a szigetközi ember a régi rangot jelentő »öreg«
szóval nevezi: Öreg-Duna, az eleven vizek birodalma. A néhol két-három
kilométer széles árteret mindenütt galériaerdő-sáv szegélyezi, s a vízbe hajló
fák lombját pompásan tükrözi vissza a folyó. A néhol meredek partból fagyökerek
nyúlnak felénk, mint valami óriás polip karjai. A fák lombja összeborul a
fejünk fölött, s összefüggő lombalagútban siklik velünk a csónak. Majd széles,
nagy ágba érünk. A víz megcsendesedett, amerre a szem ellát, szigetek karcsú
teste emelkedik a víztükör fölé.” E sorok 1980-ban íródtak. Ugyanerről a tájról
ez olvasható egy 1994-ben megjelent könyvben: „Az 1992. októberi elzárás után
néhány nap alatt a víz a szigetközi ágrendszer 72 százalékából kiürült. Számos
halfaj ebben az időben éppen itt készült a téli pihenőre. Ezek jelentős része
az ágakban rekedt. A későbbi ívóhelyek nagy része eltűnt. A főmederben, főleg a
Szigetköz felső részén átlag három-négy méterrel csökkent a vízszint. A
mederfenék sok helyütt szárazra került, és gyomokkal népesedett be. A
talajvízszint csökkenése miatt a mezőgazdasági termelés csökkent. Ennél jóval
komolyabb a nemesnyárasok károsodása, a fák öt százaléka teljesen elpusztult,
míg a többiben a fatörzs gyarapodása 50–60 százalékos csökkenést mutatott az
elterelés utáni évben. A természetvédelem kárlistája még nehezen állítható
össze. Aggasztó jelek mutatkoznak a jövőben oly fontos ivóvízkincs kapcsán is,
a folyóból már nem áramlik a megszűrt Duna-víz a vastag kavicstakaróban,
ehelyett a tározó duzzasztott vize folyik benne a folyómeder felé vissza. A
tájesztétikai károk leírhatatlanok.”
Valóban
nehéz szavakkal leírni, ami az Öreg-Duna elterelése után a Szigetközben
történt, az idézett könyvben azonban színes fényképek is tanúskodnak a
változásról. Bárdos Deák Péter előbb az 1980-as évek vége és 1992 nyara között
készített felvételeket a mesebeli tájról, majd az elterelés utáni évben
visszatért a helyszínre, és gépével rögzítette azt, ami elmondhatatlan. A
Megsebzett táj című könyvben (Pelikán Kiadó, 1994) tucatjával láthatók egymás
mellé tett képek: előtte, utána. E drámai dokumentumokat nézve most, másfél
évtized múltán is kimondhatjuk: ami 1992. október 23-án a Dunánkkal történt,
arra nincs mentség és nincs pardon.
Az
előzmények egészen az 1940-es évek végéig nyúlnak vissza. Történelmi
régiségüknél sokkal érdekesebb és tanulságosabb az a politikai ostobaság és
arrogancia, amely a dunai vízlépcső ügyét végigkísérte. Az első javaslat a
Vízgazdasági Hivatalban született 60 megawatt teljesítményű erőműre
Visegrádnál. Az intézmény akkori vezetője, Mosonyi Emil mérnök-tanár egy
1988-as rádióműsorban elmondta: 1946–47-ben a szovjet példát követték, amikor a
kis esésű folyókon is tervbe vették vízi erőművek építését. Visegrád azért tűnt
a legalkalmasabb helynek – Pakssal és Fajsszal szemben –, mert a sziklás talaj
miatt ott voltak a legjobbak az alapozás feltételei. A magyar minisztertanács
1951-ben létrehozott egy bizottságot és egy tervezőirodát a dunai vízi erő
hasznosítására. Ekkor már Csehszlovákia is élénken érdeklődött a tervek iránt,
jelezve részvételi szándékát egy közös beruházásban. Gerő Ernő
miniszterelnök-helyettes hivatalában 1953. április 18-án értekezletet tartottak
a csehszlovák–magyar közös vízi erőművel kapcsolatos kérdésekről. Gerővel
előzőleg tudatták, hogy a magyar tárgyalók elfogadták a csehszlovák félnek azt
az álláspontját, amely szerint egy csatornával „a Duna vizét elviszik
Csehszlovákiába, és magyarán mondva egy hosszú darabon, 45 vagy 46 kilométeren
a Duna megszűnne magyar hajózható folyó lenni. Ez az úgynevezett baloldali
vezetésű csatorna, amely Bratislava környékén indulna ki, és Győr fölött
torkollna vissza a Dunába…”
A
szó szerinti idézet igazolni látszik azt a kései vádat, amely sztálini tervnek
minősíti a vízlépcsőtervet, azonban ne feledjük, hogy a „nagy tanító” ekkor már
hat hete halott volt, Gerő pedig az értekezleten figyelemre méltó módon adott
hangot aggályainak. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) képviselője előadta,
hogy a csehszlovákok Pozsony és Visegrád között, Komáromnál is számolnak egy
vízlépcsővel, az eredetinél jóval magasabb beépített teljesítményekkel és
építkezésekkel kalkulálnak, továbbá felhívta a figyelmet a terv hidrológiai
veszélyeire: az Esztergomot és környékét fenyegető megemelkedő belvízre, a
Duna-csatorna miatt a folyam vízhozamának, valamint a Szigetköz
talajvízszintjének csökkenésére és a mindezekkel járó többletköltségekre. Az
előadó figyelmeztetett arra, hogy „a csehszlovák elvtársak nem elég óvatosan
számolnak, hatásfokot vagy egyéb veszteségeket nem vesznek tekintetbe”, és
amikor azt mondta, a „csehszlovák fél a dunai vízi erő hasznosítását olcsó
energiatermelési lehetőségnek tekinti”, Gerő közbevágott: „Mi a drága, ha ez
olcsó? Feltételezem, hogy a Vág azért olcsóbb nekik.” A Duna fővonalának
tervezett áthelyezését, illetve a vízmegosztás és az öntözésre szánt
mezőgazdasági területek nagyságának feltűnő aránytalanságát hallván végül így
fakadt ki: „Hol itt a logika? Hol itt a logika? […] Jelenleg a Duna a két
ország határán folyik. Át akarják vinni a Dunát egy másik ország területére.
Jogos-e, hogy azt mondjuk, a vizet azonban osszuk meg 50-50 százalékban? Ez a
minimum, azt hiszem. De hogy a vizet is elvigyék, a Dunát is elvigyék, azt
nem!” Az utolsóként hozzászóló Nagy Imre (júliustól ő az új kormányfő)
óvatosságra inti az elvtársakat, hogy „egy kicsit messzebbre mentek, mint ahogy
lehetett volna”.
Ötvenhat
után egy évtizedig tartózkodó volt északi szomszédunk az „ellenforradalom”
bűnébe esett Magyarországgal szemben, csak a hatvanas évek közepének nagy dunai
árvizei nyomán kerültek újra tárgyalóasztalra a vízügyek. Közös erőmű építését
azonban az 1968-as események megint levették a napirendről. Kilenc évvel később
egyezett meg Kádár János és Gustav Husak a vízlépcsőrendszer felépítéséről, az
államközi megállapodást 1977. szeptember 17-én írta alá Lázár György
miniszterelnök és egy vele azonos beosztású prágai. A beruházás kapcsán
megszületett a BNV mozaikszó: bős–nagymarosi vízlépcső. A munkálatok a
szomszédban sokkal élénkebb ütemben haladtak, mint nálunk. Ennek oka a szlovák
tagköztársaság helyzetéből fakadt. Pozsony valójában már évtizedek óta Prága
alávetettségében senyvedt, gazdasága, infrastruktúrája mindinkább lemaradt a
cseheké – amint a magyaroké – mögött. A szlovákoknak tehát Isten áldásaként
jött a Szigetköznél hatszor nagyobb Csallóköz árvízvédelme és öntözőrendszere,
a magyarlakta vidék iparosítása, új munkahelyek kínálata a fiatal szlovák
műszakiaknak, az erőmű által megtermelt villamos energia, a hajózható csatorna
és a zsiliprendszer használatának számított bevétele – az egész, számukra
hízelgően aszimmetrikus projekt. Mindez a „kedves” magyarok rovására. Minálunk
megindult a szovjet blokkon belüli relatív demokratizálódás. Az 1980-as évek
elejétől az állam már nem sajátíthatott ki olyan simán ingatlanokat, mint a
régi szép időkben, és az embereket elkezdték foglalkoztatni olyan ügyek is,
mint a történelmi táj megóvása. Az ausztriai vízlépcsőkkel szembeni civil
ellenállás hírei nálunk termékenyebb talajra hulltak, mint az osztrákokat
történelmileg utáló szláv szomszédoknál. Visegrád–Nagymarosnál éppen hogy
megindult az építkezés – tájrombolás –, amikor a gorbacsovi reformkor szele
elfújta a terveket. Az MTA, Szentágothai János elnökkel az élén, 1985
júniusában szakmai állásfoglalásra merészkedett a politikával szemben: „El kell
kerülni az Öreg-Duna – valamint mellékfolyói és mellékágai – vizének biológiai
állapotromlását, és biztosítani kell annak határfolyóhoz méltóan rendezett
élővíz jellegét” – fogalmaztak a tudósok, először még titkos minősítésű
emlékeztetőjükben.
A
„Dunasaurus” sorsát a magyarországi polgárjogi mozgalom megszületése döntötte
el. A festői Dunakanyar és a szigetközi táj féltése találkozott a növekvő
elégedetlenséggel a merev, ostoba, önmagát túlélt kádári hatalommal szemben, és
egy táborba hozta az olyan környezetféltőket, mint a civil Lányi András, Vargha
János, Sólyom László, a Fidesz első szóvivői vagy a renegát kommunista Perczel
Károly. Miközben Pozsony állami és vízügyi hadai mind türelmetlenebbül
sürgették az itteni építkezést, 1988. május 17-én a vízlépcső ellenzői
tüntetést rendeztek a pesti Vörösmarty téren. Ötvenhat óta nem történt ilyen
skandalum. Az események felgyorsultak: júniusban az Országgyűlés úgy
határozott, hogy a szeptemberi ülésszakon dönt az erőműterv jövőjéről.
Augusztus végétől a mindenre elszánt magyar vízügyes héják a nagymarosi tározó
elárasztását forszírozták, a mind aktívabb és hangosabb tiltakozások hatására
azonban a kormány, hosszú vívódás után, 1989 májusában felfüggesztette a magyar
oldalon folyó munkálatokat.
Bősnél
a betonszörny és a plasztikfóliával kibélelt csatorna ekkor már több mint 80
százalékban elkészült. A csehszlovákokat a magyar lépés sokkolta, ugyanakkor
még elszántabbá tette, és amikor 1992 májusában hazánk egyoldalúan és
véglegesen felmondta az 1977-ben megkötött államközi szerződést, Pozsony
végképp bekeményített. A nyári hónapoktól rohammunkában hordták a követ az
országhatáron épphogy túli Dunacsúnhoz, a keresztgáttal napról napra szűkítve
az Öreg-Duna medrét az 1851,7-es folyamkilométernél, az üzemvízcsatorna felé
terelve a vizet, majd 1992. október 23-án – figyelmes időzítéssel – elzárták a
határfolyót. Ilyen jellegű és mértékű erőszakos, egyoldalú és öntörvényű
beavatkozás a természeti környezetbe először történt kontinensünkön. A
közvetlen következményekről a fent idézett szövegrészletnél többet elmond a két
egymás mellett látható fotó.
A
kész helyzet elé állított fiatal Magyar Köztársaság illetékesei azt sem tudták,
mi tévők legyenek. Mi korábban sem zárkóztunk el az elszámolástól, s ha a
(cseh)szlovákokat kár érte, nekik kellett volna jogorvoslatot keresniük.
Ehelyett példátlanul önhatalmú lépést tettek. A békeszerződésekben rögzített
közös államhatár pozícióját is megváltoztatták. Világnyelvekre lefordított
győzelmi jelentésekkel ámították a közvéleményt, odáig merészkedve a
hazugságban, hogy időben felcserélt fotópárokkal „bizonyították” a korábban
száraz (!) árterek ellátását vízzel! A magyar fél már vesztes helyzetből kényszerült
a hágai nemzetközi ítélőszékhez fordulni, legalább a méltányos vízmegosztás
reményében. Kilencvenháromtól folyt a pereskedés, a Szigetköz vízpótlását
közben szükségmegoldásokkal – fenékküszöbök építésével, szivattyúzással, a
Mosoni-Dunából nyert víz átvezetésével – igyekeztek teljesíteni a magyar
szakemberek. Az 1997. évi hágai döntés az Arany János-i fülemileperhez hasonló
verdiktet mondott ki: a szlovák félnek gyógyírt adott a nagymarosi mű elhagyása
miatti bánatára, míg nekünk megítélte az egyenlő arányú vízmegosztást az
Öreg-Dunán. Az ítéletből az eltelt tíz esztendő alatt semmi sem lett. A
Horn-kormány idején titkos egyezkedések folytak a magyar vízügyesek és szlovák
kollégáik között, aminek kiszivárgása után, 1998 márciusában újra nagy tüntetés
volt a pesti belvárosban. Egy hónapra rá megbukott az első baloldali–liberális
koalíció.
A
magyar közvélemény meglepően érzékenynek bizonyult a Duna ügyére, ez azonban
csak a Nagymaros-mutyizások lefojtására volt elegendő. A régi Duna-mederbe ma a
teljes vízhozam legfeljebb 20 százaléka jut. Az, hogy a Szigetköz nem száradt
ki egészen, a Mosoni-Dunának és a magyar oldalon 1993 óta megépült
mentőlétesítményeknek köszönhető. Az elszenvedett károk mégis roppant súlyosak.
Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 2000-ben áttekintette a térség környezetvédelmi
tennivalóira fordított közpénzek felhasználását: a vízügyi tárca a közvetlen
vízmentésre és -pótlásra 1993 után egymilliárd forintot használt fel. Ez az
összeg nem is tűnik nagynak a baj nagyságához képest, azonban a folyamatos
beruházási és fenntartási költségek 2000 óta is tovább terhelik az
államkasszát, emelkedő árakon. Az Öreg-Duna elterelése miatt szükségessé vált
infrastrukturális fejlesztési-fenntartási feladatok további milliárdokat
emésztenek fel: új utakkal, közlekedési műtárgyakkal kell pótolni a kiesett
vízi forgalmat, a közúti szállítás megterheli a környezetet, a talajvízszint
süllyedése miatt megváltoztak a termőhelyi viszonyok, visszaesett a hagyományos
erdőgazdálkodás hozama, komoly károkat szenved a vadgazdálkodás, ezzel
kapcsolatban a vadásztatás, a vízi és a horgászturizmus. A tavaszi áradások
elmaradása és a vízhiány megrendítette az évszázadok alatt kialakult
ökológiai-ökonómiai rendszert: a halászattal foglalkozók jó része elveszítette
megélhetését. Mind többe kerül a szántóföldek öntözése. Az ÁSZ jelentése évente
55 millióra taksálta a halgazdálkodás veszteségét, félmilliárdra a földművelés
többletkiadásait – 2000-ig. Azóta nem csökkentek az árak. A megbomlott
biológiai egyensúly nyomán állatbetegségek ütötték fel a fejüket, a vadak
körében elterjedt a májmétely, amelynek kórokozója a szárazon maradt
iszapcsigákban tenyészik.
Mindezek
a károk összesen is potomságnak tűnnek – persze csak pénzben kifejezve – ahhoz
a 400 milliárd forinthoz képest, amennyibe a Nagymaros térségében megkezdett
munkálatok és ahhoz az 500 milliárdhoz képest, amennyibe az ugyanott elvégzett
helyreállítások kerültek. Ez azonban az ostoba ötlet tanulópénze, nem
követelhetjük Szlovákiától az egyoldalú szerződésbontás miatt. A Szigetközt ért
környezeti és gazdasági káraink számláját ellenben bízvást benyújthatnánk az
egyoldalú folyamelterelés miatt. Ehhez „csak” egy megfelelő kötelességtudatú és
az ország érdekeit felelősen képviselő magyar kormány kellene. Timaffy László a
Duna gyermekének nevezte a Szigetközt, amelyet a hordalékából teremtett.
Tizenöt esztendeje árván hagyta, igaz, önhibáján kívül. Azóta már a mostoha is
nagy bajban van. Friss hírek szerint a Természetvédelmi Világalap (WWF) arra
figyelmeztet, hogy a világ tíz legveszélyeztetettebb folyama egyikének, a
Dunának összesen ezer kilométernyi hosszán folynak mesterséges mederátalakító
munkálatok. A Dunából hamarosan élettelen hajózócsatorna válhat. A történteknek
nincs tanulságuk.